23. rész: Lehetnénk olyanok, mint két testvér...

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog! 

Megint új lett e fejléc, szerintem ez jobb, mint az előző kettő volt. Azonban már megint nem úgy sikerült, ahogy akartam. Azt hiszem nem nekem valók ezek a programok... :/ Na, mindegy, nem húzom ezzel az időtöket. 

                                                                     Jó olvasást! :) 

Délután további része igen lassan telt. Néha már úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Most is, már harmadszorra néztem az órára és még mindig csak ugyan azt a 4 számot láttam. 18:45.

Egy nagy sóhajjal tereltem vissza a gondolataimat az előttem lévő tankönyvekre. Valahogy nem ment. Nem tudtam felfogni a matekot, és nem tudtam megjegyezni a dátumokat történelemből. Pedig ez nem rég még simán ment. Most meg...

Nehezemre esik a tanulás, pedig ez is simán ment régebben. Sőt, szinte megkönnyebbülés volt az, mikor a tanulásra koncentráltam, igen csakis arra.

Egy gyors mozdulattal csaptam be az előttem lévő könyvet, majd eltoltam magam elől és a kedvenc kék szőrös papucsomba belebújva indultam el az ajtóm felé. Tudtam, hogy tanulnom kéne, de valahogy nem érdekelt.

Mikor leértem a konyhába Carlaval találtam szemben magam.

- Szia! – köszöntem, mivel még nem is találkoztunk tegnap óta.

- Szia Jess! Beszélhetnénk? – tette fel a kérdését, amivel meglepett.

- Persze. – mondtam miközben felültem a pultra, és az előbb kitöltött narancslevemet iszogattam.

- Tudod, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz lehet neked. Én próbálok mindent megadni, amit csak lehetséges. Abból a célból, hogy ne legyen semmiben hiányod, azonban tudom, hogy nem helyettesíthetem őket.

- Nem mondanád el a lényeget? Nem szeretnék róluk beszélni… - mondtam szinte suttogva.

- Várj. – mondta, miközben a mutatóujját felmutatta. – Én próbálom Haley-t afelé irányítani, ami helyes. Ezért is mondom mindig azt neki, hogy veled mehet csak ide, vagy oda. Azt szeretném, hogy jóban legyetek. Azonban nem nagyon jön össze. Most én nekem fogalmam sincs miért nem, de az biztos, hogy mindkettőtöknek köze van hozzá. Igazam van? – nézett rám kérdőn, én meg csak egy vállrántással reagáltam rá. Most mit mondjak erre? Hogy igen? Mert nem…

- Én próbáltam kedves lenni. Tudom az elején bunkó voltam, azonban akkor még veled is úgy viselkedtem, ahogy. Te megértetted miért, ő nem. Azóta pikkel rám. Innentől kezdve nincs mondani valóm ezzel kapcsolatban. – mondtam végül.

- Talán Haley néha túllő a célon, és olyanokat mondd, amit nem kellene. Viszont azért neki se könnyű, ezt tudom.

- Oh igen? Nekem sem könnyű mégsem vágok durva dolgokat a fejéhez. – mondtam már egy kicsit idegesen. Még hogy neki nem könnyű... – Szeretnél még valamit mondani, vagy mehetek készülődni? – kérdeztem teljesen normális hangnemben. Most éppen nem azért tettem fel ezt a kérdést, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Tényleg mennem kellett, mert már 19:45 állt az óra kijelzőjén.

- A lényegről még nem beszéltünk. – mondta halkan Carla. – A buli. Mégis miért hagytad elmenni? – kérdezte.

- Én nem akartam, hogy elmenjen, és ezzel teljesen tisztában volt. Mondtam, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. Azonban mégsem tarthatom a házban erőszakkal, ha a szavakra nem hallgat. – mikor befejeztem a mondatom, Carla igen furcsán nézett rám. – Mi az? – kérdeztem.

- Haley azt mondta, hogy semmit nem szóltál. Még mosolyogtál is mikor elment, és mondtad, hogy jó szórakozást. Majd mesélte, hogy az ajtóban összefutott azzal a gyerekkel, a göndör hajúval. Aki éppen hozzád tartott. – és itt volt az a pillanat, amikor az állam még a padlónál is lejjebb esett.

- Hogy mi van? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Akkor még Harry azt se tudta hol lakom. Nem is ismertük egymást annyira. Akkor még teljesen más volt minden. Mi az, hogy ide jött? Nem is jött ide. Én mondtam Haleynek, hogy ne menjen el. Itt izgultam érte, erre ő azt mondja, hogy még örültem is, annak, hogy itt hagyott egyedül vagyis khm... a mese szerint Harry-vel...

- Mégis hova mész? – kérdezte Calra a karomat megfogva, mikor éppen mellette készültem elmenni.

- Beszélni akarok vele. – mondtam. – Nem hagyhatom, hogy... – kezdtem bele a mondatomba, azonban csöngettek.

- Te kinyitod, hisz hozzád jött valaki, én pedig megyek, beszélek a fejével. Rendben? – mondta. – Ja, és Jess! Vigyázz magadra, bárhova is mentek! – szólt vissza Carla a lépcsőn megállva. Én csak bólintottam egyet, majd fordultam az ajtó felé, hogy kinyissam.

- Szia! – köszönt azzal a bizonyos mosolyával.

- Szia! Bejössz? Még ahogy látod, sehol sem vagyok. – mondtam, miközben megnéztem magamat az ajtó melletti tükörben.

- Valami baj van? – fogta meg a karomat, mire én egy nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam.

- Miért van az, hogy ha én jót akarok valakinek, az mindig hátba döf úgy, hogy azt mástól tudom meg nem is tudom hány nappal később?

- Haley? – tette fel az igen rövid kérdést, amire válaszolnom sem kellett, magától is rájött, hogy igen. – Próbálj nem foglalkozni vele, majd lenyugszik.

- Nem... Most nem a reggeli dolog miatt csinált valamit, vagyis de azzal kapcsolatban is csinált ma egyet s mást. Amiről most beszélek az aznap történt, amikor este találkoztunk a parkban. Emlékszel? – tettem fel a kérdést a végén, mire ő csak bólintott. – Haley azt hazudta, hogy én még örültem is neki, hogy elment, mert így kettesben tudtunk maradni. Meg, hogy pont összefutott veled még az ajtóban. – mondtam, mire Harry kérdőn nézett rám. – Épp azért találta ki ezt a mesét, hogy ő jöjjön ki jól, és talán ha összejött volna neki, akkor még Carla is hitt volna neki, ami ahhoz vezetett volna, hogy el vagyok tiltva tőled. Azonban előbb beszéltem Carlaval, és nekem hisz, szóval nincs baj, csak nem értem miért csinálja ezt Haley... – magyaráztam és a végét már szinte suttogtam...

- Hé, most ezért nehogy sírj. Nem érdemli meg. – mondta, miközben ujjával végig simított az arcomon. Észre se vettem, hogy pár könnycsepp lepte el az arcom. Igaza volt. Nem érdemli meg, de talán legbelül zavar ez az egész...

Igen. Mi, Haley és én lehetnénk olyanok, mint két testvér. Ugyan nem tudja helyettesíteni az öcsémet, de visszakaphatnám azt az érzést, hogy van egy kisebb testvérem.

- Najó, bocsi befejeztem. Mindig csak a gondjaimról beszélünk, és biztos vagyok benne, hogy kezdek az agyadra menni. Úgyhogy inkább menjünk fel, gyorsan összeszedem magam és mehetünk. – hadartam el gyorsan, mire Ő csak elém állt, én pedig éreztem, hogy a hátam a falhoz nyomódik.

- Nekem bármikor elmondhatod mi a baj. Nem fogsz az agyamra menni. Azt meg ne mondd, hogy csak a gondjaidról beszélünk, mert kapásból tudnék mondani csomó dolgot, ami már szóba került. – mondta egyre jobban közeledve hozzám. Éreztem az arcomon, ahogy kifújja a levegőt, majd ajkai érintették az enyéimet.

Ezt a pillanatot egy autó dudálása rontotta el.

- Hupsz. Azt elfelejtettem mondani, hogy a srácok kint várnak az autóban. – mondta, mire én elnevettem magam.

- Sietek. – rohantam fel a szobámba. Megálltam a szekrényem előtt és egy normális öltözéket próbáltam keresni. Az ágyamon pár perc múlva már egy halom ruha volt, azonban megérte. Megtaláltam mit veszek fel. 

Gyorsan belebújtam a piros sortomba, és a fehér topba, majd a fürdőszobába rohantam, kifésültem a hajamat, és egy kis szempillaspirált feltéve kész is voltam. A táskámba beledobtam a telefonomat, és száguldottam is lefele a lépcsőn, Harry már az ajtóban állt.

- Ne mondj semmit! Rekordidő alatt készültem el, úgyhogy fogadd el, hogy ilyen bénán fogok festeni melletted és te így fogsz mutatkozni velem.

- Mi az, hogy bénán? – kérdezte szemöldökét felhúzva. – Nekem tetszik, amit látok. – mondta vigyorogva.