23. rész: Lehetnénk olyanok, mint két testvér...

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog! 

Megint új lett e fejléc, szerintem ez jobb, mint az előző kettő volt. Azonban már megint nem úgy sikerült, ahogy akartam. Azt hiszem nem nekem valók ezek a programok... :/ Na, mindegy, nem húzom ezzel az időtöket. 

                                                                     Jó olvasást! :) 

Délután további része igen lassan telt. Néha már úgy éreztem, mintha megállt volna az idő. Most is, már harmadszorra néztem az órára és még mindig csak ugyan azt a 4 számot láttam. 18:45.

Egy nagy sóhajjal tereltem vissza a gondolataimat az előttem lévő tankönyvekre. Valahogy nem ment. Nem tudtam felfogni a matekot, és nem tudtam megjegyezni a dátumokat történelemből. Pedig ez nem rég még simán ment. Most meg...

Nehezemre esik a tanulás, pedig ez is simán ment régebben. Sőt, szinte megkönnyebbülés volt az, mikor a tanulásra koncentráltam, igen csakis arra.

Egy gyors mozdulattal csaptam be az előttem lévő könyvet, majd eltoltam magam elől és a kedvenc kék szőrös papucsomba belebújva indultam el az ajtóm felé. Tudtam, hogy tanulnom kéne, de valahogy nem érdekelt.

Mikor leértem a konyhába Carlaval találtam szemben magam.

- Szia! – köszöntem, mivel még nem is találkoztunk tegnap óta.

- Szia Jess! Beszélhetnénk? – tette fel a kérdését, amivel meglepett.

- Persze. – mondtam miközben felültem a pultra, és az előbb kitöltött narancslevemet iszogattam.

- Tudod, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyen nehéz lehet neked. Én próbálok mindent megadni, amit csak lehetséges. Abból a célból, hogy ne legyen semmiben hiányod, azonban tudom, hogy nem helyettesíthetem őket.

- Nem mondanád el a lényeget? Nem szeretnék róluk beszélni… - mondtam szinte suttogva.

- Várj. – mondta, miközben a mutatóujját felmutatta. – Én próbálom Haley-t afelé irányítani, ami helyes. Ezért is mondom mindig azt neki, hogy veled mehet csak ide, vagy oda. Azt szeretném, hogy jóban legyetek. Azonban nem nagyon jön össze. Most én nekem fogalmam sincs miért nem, de az biztos, hogy mindkettőtöknek köze van hozzá. Igazam van? – nézett rám kérdőn, én meg csak egy vállrántással reagáltam rá. Most mit mondjak erre? Hogy igen? Mert nem…

- Én próbáltam kedves lenni. Tudom az elején bunkó voltam, azonban akkor még veled is úgy viselkedtem, ahogy. Te megértetted miért, ő nem. Azóta pikkel rám. Innentől kezdve nincs mondani valóm ezzel kapcsolatban. – mondtam végül.

- Talán Haley néha túllő a célon, és olyanokat mondd, amit nem kellene. Viszont azért neki se könnyű, ezt tudom.

- Oh igen? Nekem sem könnyű mégsem vágok durva dolgokat a fejéhez. – mondtam már egy kicsit idegesen. Még hogy neki nem könnyű... – Szeretnél még valamit mondani, vagy mehetek készülődni? – kérdeztem teljesen normális hangnemben. Most éppen nem azért tettem fel ezt a kérdést, hogy véget vessek a beszélgetésnek. Tényleg mennem kellett, mert már 19:45 állt az óra kijelzőjén.

- A lényegről még nem beszéltünk. – mondta halkan Carla. – A buli. Mégis miért hagytad elmenni? – kérdezte.

- Én nem akartam, hogy elmenjen, és ezzel teljesen tisztában volt. Mondtam, hogy ebből nem fog semmi jó kisülni. Azonban mégsem tarthatom a házban erőszakkal, ha a szavakra nem hallgat. – mikor befejeztem a mondatom, Carla igen furcsán nézett rám. – Mi az? – kérdeztem.

- Haley azt mondta, hogy semmit nem szóltál. Még mosolyogtál is mikor elment, és mondtad, hogy jó szórakozást. Majd mesélte, hogy az ajtóban összefutott azzal a gyerekkel, a göndör hajúval. Aki éppen hozzád tartott. – és itt volt az a pillanat, amikor az állam még a padlónál is lejjebb esett.

- Hogy mi van? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. – Akkor még Harry azt se tudta hol lakom. Nem is ismertük egymást annyira. Akkor még teljesen más volt minden. Mi az, hogy ide jött? Nem is jött ide. Én mondtam Haleynek, hogy ne menjen el. Itt izgultam érte, erre ő azt mondja, hogy még örültem is, annak, hogy itt hagyott egyedül vagyis khm... a mese szerint Harry-vel...

- Mégis hova mész? – kérdezte Calra a karomat megfogva, mikor éppen mellette készültem elmenni.

- Beszélni akarok vele. – mondtam. – Nem hagyhatom, hogy... – kezdtem bele a mondatomba, azonban csöngettek.

- Te kinyitod, hisz hozzád jött valaki, én pedig megyek, beszélek a fejével. Rendben? – mondta. – Ja, és Jess! Vigyázz magadra, bárhova is mentek! – szólt vissza Carla a lépcsőn megállva. Én csak bólintottam egyet, majd fordultam az ajtó felé, hogy kinyissam.

- Szia! – köszönt azzal a bizonyos mosolyával.

- Szia! Bejössz? Még ahogy látod, sehol sem vagyok. – mondtam, miközben megnéztem magamat az ajtó melletti tükörben.

- Valami baj van? – fogta meg a karomat, mire én egy nagyot sóhajtottam, majd felé fordultam.

- Miért van az, hogy ha én jót akarok valakinek, az mindig hátba döf úgy, hogy azt mástól tudom meg nem is tudom hány nappal később?

- Haley? – tette fel az igen rövid kérdést, amire válaszolnom sem kellett, magától is rájött, hogy igen. – Próbálj nem foglalkozni vele, majd lenyugszik.

- Nem... Most nem a reggeli dolog miatt csinált valamit, vagyis de azzal kapcsolatban is csinált ma egyet s mást. Amiről most beszélek az aznap történt, amikor este találkoztunk a parkban. Emlékszel? – tettem fel a kérdést a végén, mire ő csak bólintott. – Haley azt hazudta, hogy én még örültem is neki, hogy elment, mert így kettesben tudtunk maradni. Meg, hogy pont összefutott veled még az ajtóban. – mondtam, mire Harry kérdőn nézett rám. – Épp azért találta ki ezt a mesét, hogy ő jöjjön ki jól, és talán ha összejött volna neki, akkor még Carla is hitt volna neki, ami ahhoz vezetett volna, hogy el vagyok tiltva tőled. Azonban előbb beszéltem Carlaval, és nekem hisz, szóval nincs baj, csak nem értem miért csinálja ezt Haley... – magyaráztam és a végét már szinte suttogtam...

- Hé, most ezért nehogy sírj. Nem érdemli meg. – mondta, miközben ujjával végig simított az arcomon. Észre se vettem, hogy pár könnycsepp lepte el az arcom. Igaza volt. Nem érdemli meg, de talán legbelül zavar ez az egész...

Igen. Mi, Haley és én lehetnénk olyanok, mint két testvér. Ugyan nem tudja helyettesíteni az öcsémet, de visszakaphatnám azt az érzést, hogy van egy kisebb testvérem.

- Najó, bocsi befejeztem. Mindig csak a gondjaimról beszélünk, és biztos vagyok benne, hogy kezdek az agyadra menni. Úgyhogy inkább menjünk fel, gyorsan összeszedem magam és mehetünk. – hadartam el gyorsan, mire Ő csak elém állt, én pedig éreztem, hogy a hátam a falhoz nyomódik.

- Nekem bármikor elmondhatod mi a baj. Nem fogsz az agyamra menni. Azt meg ne mondd, hogy csak a gondjaidról beszélünk, mert kapásból tudnék mondani csomó dolgot, ami már szóba került. – mondta egyre jobban közeledve hozzám. Éreztem az arcomon, ahogy kifújja a levegőt, majd ajkai érintették az enyéimet.

Ezt a pillanatot egy autó dudálása rontotta el.

- Hupsz. Azt elfelejtettem mondani, hogy a srácok kint várnak az autóban. – mondta, mire én elnevettem magam.

- Sietek. – rohantam fel a szobámba. Megálltam a szekrényem előtt és egy normális öltözéket próbáltam keresni. Az ágyamon pár perc múlva már egy halom ruha volt, azonban megérte. Megtaláltam mit veszek fel. 

Gyorsan belebújtam a piros sortomba, és a fehér topba, majd a fürdőszobába rohantam, kifésültem a hajamat, és egy kis szempillaspirált feltéve kész is voltam. A táskámba beledobtam a telefonomat, és száguldottam is lefele a lépcsőn, Harry már az ajtóban állt.

- Ne mondj semmit! Rekordidő alatt készültem el, úgyhogy fogadd el, hogy ilyen bénán fogok festeni melletted és te így fogsz mutatkozni velem.

- Mi az, hogy bénán? – kérdezte szemöldökét felhúzva. – Nekem tetszik, amit látok. – mondta vigyorogva.

22. rész: Haley "játéka"

Sziasztok! Meghoztam a következő részt.

Viszont előtte. Nem tudom, hogy van itt olyan, aki szereti Austin Mahone-t, vagy nincs. Így gondoltam megosztom itt is. Elkezdtem egy Austin-os blogot. Akit érdekel, katt a LINK-re. :)

Nem is húzom tovább az időtöket. Köszönöm az értékeléseket! :) Remélem tetszeni fog a 22. rész. 

                                                            Jó olvasást! :)

Miután Haley kicsörtetett a szobámból, én elkezdtem készülődni. Az elővett ruháimmal együtt indultam el a fürdőszoba irányába. Még pont láttam, ahogy Harry lebiggyesztette alsó ajkát, és úgy követte mozdulataimat. Mikor tekintetünk találkozott elmosolyodott, aztán újra az előző pozícióba helyezte ajkát, én meg elnevettem magam.

Sietve készültem el, hisz késésben voltam. Már Carla sem volt otthon, így gyorsan felkaptam a cipőmet, Harry pedig már egy ideje csak várta, hogy elkészüljek. Ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen suliba, szóval az autóba beülve indultunk el az iskola felé. Nem mentünk el teljesen az épületig. Nem akartuk, hogy bárki felismerje. Egy gyors puszit nyomtam az arcára, majd az ajtót magam mögött becsukva indultam el a bejárat felé. Miközben sétáltam a Nap pont a szemembe sütött, így a gondolat, hogy „ Miért nem hoztam magammal napszemüveget.” Többször is megfordult a fejemben. A mosolyomat tervem szerint, amíg iskolába beérek el akartam tüntetni, de nem ment. És a kérdés, hogy miért nem akartam mosolyogva belépni az iskolába? Mert mindenki furcsállta volna, és nem akartam, hogy rólam beszéljenek. Talán paranoiásan hangzik ez az egész, hisz mindenkinek megvannak a saját dolgai. Miért foglalkoznának velem. Azonban nagyon jól ismerem már az osztályomat és Haley társaságát, és még sorolhatnám.

Mikor beléptem az iskola bejáratán, az aula teljesen üres volt. Így már tudtam, hogy jól elkéstem...

- Jó reggelt Mrs. Mayer. Elnézést a késésért. – nyitottam be kopogás után a terembe.

- Jessica! Megtudhatnám mi okozta majdnem a fél órás késését? – tette fel a drága matek tanárom a kérdést. Hát persze, hogy nem hagyja szó nélkül...

- Hát, am... – fordultam Mrs. Mayer felé, miközben azon gondolkoztam mit mondjak neki.

- Ha ön azt tudná Mrs. Mayer! – hallottam Haley hangját az osztály hátsó feléből. Ez mégis mit keres itt? – tettem fel magamban a kérdést.

- Elnézést tanárnő, elaludtam! – szinte motyogtam a válaszom.

- És persze egyedül aludt el. – szólalt meg még egyszer Haley. Én azt hittem ott helyben ütöm le.

- Ezt meg hogy érti Haley Greene?

- Sehogy. A macskámmal aludtam el, és ő ezt igen viccesnek találja. – vágtam rá egyből, mielőtt Haley még jobban bekavart volna.

- Én kész vagyok tanárnő! Kimehetek? – állt fel a helyéről Haley, vagyis jobban mondva az Én helyemről. A dolgozatát a kezében lobogtatva indult el felém.

- Még jó, hogy allergiás vagy a macskákra. – mondta miközben elment mellettem. Majd már csak az ajtó csapódását hallottam, ahogy kiment a teremből.

- Jessica helyet foglalna végre, vagy állva szeretné tölteni az óra hátralévő pár percét? – szólalt meg mögülem Mrs. Mayer.

- Elnézést. – motyogtam, majd helyet foglaltam.

Mikor az iskolába értem nem tudtam eltüntetni mosolyomat az arcomról, azonban most fapofával ültem és vártam, hogy szólaljon már meg az a csengő.

Haley úgymond „játékának” ez csak a kezdete volt. Ismerem annyira, hogy az lesz a legfőbb célja, hogy kikészítsen. Végre boldog lehetnék, erre jön és máris elment a jó kedvem. Ebben ő nagyon jó. Azonban nem fogom hagyni neki, hogy sokáig folytassa.

***

A nap hátralévő részében semmi különös nem történt. Még dolgozat se volt, és felelés se. Ezt egy igen laza napnak tudom csak nevezni.

Mikor kiléptem az iskola kapuján a Nap még mindig sütött és ezt a diákok nagy örömmel fogadták. Köztük én is.

Már nagyon vártam a nyarat, erre tessék, itt van. Ez az év is hamar eltelt és már csak egy hónap van hátra a nyári szünetig. Hát nem csodás?  

Egyik lábamat lassan helyeztem folyamatosan a másik elé, miközben nézelődtem. A napos idő, és amikor esik... Ez a kettő időszak van, amikor szeretek sétálni és élvezni az eső, vagy éppen a friss levegő illatát.

Már éppen az utcánkba kanyarodtam be, mikor a zsebemben rezegni kezdett a telefonom.

- Haló. – szóltam bele, meg sem néztem ki hívott.

- Szia! Zavarlak? – szólalt meg egy kis idő után az illető, mire én elmosolyodtam. 

- Nem zavarsz, mondd csak. - válaszoltam kérdésére.

- Úúúú ki van a vonal másik oldalán? – hallottam, ahogy valaki odamegy hozzá, és direkt a telefonba beszél.

- Add már vissza, hallod! – szólt rá Harry, miközben én kicsit eltartottam a fülemtől a telefont, mert nem tudom mit csináltak a vonal másik végében, de fura hangot adott ki.

- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy szeretlek, imádlak, csókollak, és nagyon hiányzol! – mondta Louis Harry hangját utánozva, azonban nem nagyon ment ez neki.

- Neked is szia, Louis. – mondtam nevetve.

- Hello Jess, mizu? – kérdezte már normálisan.

- Semmi kül... – kezdtem bele a mondatba, azonban nem tudtam befejezni, mert Harry visszavette tőle a telefont.

- Esküszöm nem normális. Végig rohantam utána az egész épületben, mire visszaadta. – szólalt meg lihegve, mire én elnevettem magam.

- Nekem tetszett. Vicces volt. – mondtam.

- Hát nekem annyira nem tetszett ez az egész. – mondta egy nagy sóhaj kíséretével.

- Szóval mit akartál mondani? – tettem fel a kérdést.

- Srácokkal este elmegyünk a vidámparkba. Igen Louis találta ki. – mondta.

- És te meg rávágtad egyből hogy jó. Talált vagy talált? – kérdeztem nevetve.

- Nagyjából talált. – vágta rá egyből. – Szóval?

- Szívesen elmegyek. – mondtam.

- Akkor nyolcra érted megyek. – mondta.

- Rendben, akkor nyolckor. – mosolyogtam egyfolytában.

- Szia! – köszönt el, mire én egy „szia.” mondattal válaszoltam, és letettem a telefont. 

Sziasztok! 

Most nem résszel jöttem, hisz azt ma már fel is raktam. 

Ez most NAGYON fontos!!

Először csak néztem, hogy mi ez, de aztán megértettem. A Google Reader meg fog szűnni, így a szokásos helyen nem fogod látni az olvasott blogjaid bejegyzéseit, hogy ti is megértsétek miről is írok most, olvassátok el EZT.

Ennek a blognak is van már bloglovinja: http://www.bloglovin.com/blog/8618635

21. rész: Az a bizonyos érzés

Sziasztok! Itt a 21. rész! Remélem tetszeni fog. :) 
Még egyszer bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt! 
                                                                      Jó olvasást! :)

Harry számomra szokatlanul szakított félbe. Nem, most nem fogom kifejteni hosszasan a gondolataimat, vagyis... Nem is tudnám megfogalmazni. 

Egyszerűen elmagyarázhatatlan az, az érzés, mikor ajkai az enyéimhez értek.

Tudtam, nem biztos abban, hogy én hogy fogok erre reagálni. Most mondhatnám azt, hogy tartott a reakciómtól és bevallom első pillanatban még én is...

Azonban a következő másodpercben azt vettem észre, hogy a kezemet a nyaka köré fonom. Ekkor egy halk nyögés hagyta el a száját, ami engem mosolygásra késztetett. Ajkaink szétváltak, majd mikor tekintete találkozott az enyémmel, zavarba jöttem.

- Jól áll neked a piros szín. – hallottam, ahogy elneveti magát, vagyis inkább csak kuncogott.

- Nagyon vörös vagyok? – kérdeztem félénken. Nem is tudom, miért éreztem magam kényelmetlenül, hisz semmi okom nem lett volna rá. Miket is beszélek? Persze, hogy volt oka! Hogy ne lett volna...

- Nem, csak egy kicsit. – hajolt közelebb hozzám vigyorogva.

- Ezt direkt csinálod? – motyogtam.

- Mégis mit? – kérdezte.

- Tudod te azt nagyon jól, Styles! Na, inkább menj zuhanyozni! – toltam volna a fürdőszoba felé, de nem mozdult én meg túl gyenge vagyok hozzá.

- Azt hiszed, hogy csak úgy elmegyek? – kérdezte szemöldökét felhúzva. Értetlenül meredtem rá, fogalmam sem volt, miről beszél. Elnevette magát a reakciómat látva, majd egy gyors, de mégis gyengéd csókot nyomott ajkamra, aztán kezébe vette a pólót, amit adtam neki, és azzal együtt indult a fürdőszoba felé. Akaratom ellenére is követtem tekintetemmel, miközben alsó ajkamba haraptam, hogy vissza tudjam tartani a kitörni készülő mosolyomat.

***

- Jó reggelt, szépség! – éreztem, ahogy végig simít arcomon. Egy nyöszörgés hagyta el a számat, mikor a nap sugarai a szemembe sütöttek. Hunyorogva nyitottam ki a szemem és egy zöld szempárral találtam szemben magam.

- Jó reggelt. – mosolyodtam már el én is, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan csinálja azt, hogy alvás után is ilyen... Ilyen tökéletes. A haja nem állt össze vissza, na jó csak a megszokott módon, hisz pár rakoncátlan tincs mindig is van, és lesz is. Azonban belegondolni nem akartam, hogy én hogyan nézhettem ki. És még azt is mondja, hogy szépség... Hát bármi, csak az nem.

- Min gondolkodsz ennyire? – tette fel a kérdést.

- Semmin. – vágtam rá egyből. – Tényleg! Na, jó inkább készüljünk, mert el fogok késni a suliból. – tereltem el a témát, mire ő elnevette magát.

Felpattantam az ágyról, és a szekrényemhez léptem. Most nem gondolkoztam annyit azon, hogy mit vegyek fel. Harry végig követte szemével mozdulataimat.

- Zavarok? –kérdezte miután nem is tudom mennyi ideig csak álltam és néztem őt. Valahogy teljesen kizártam a külvilágot, és elgondolkodtam. Nem is figyeltem arra, hogy talán ő éppen hülyének néz.

Elgondolkodtam azon, hogy miért pont én? Hisz... Egy átlagos lány, átlagos dolgokkal, és talán túlságosan is sok gonddal. Vagyis... Nem gondoknak kéne neveznem ezeket, hanem... Nem is tudom . Talán mégis gondok ezek? Vagy problémák? Vagy ez a két szó ugyan azt jelenti, és most éppen azt hiszitek, nem vagyok normális? Bár nem is vagyok normális... Hisz tudom, nagyon jól tudom, hogy néha már abnormális, amit csinálok. Amikor magamat hibáztatom mindenért, azonban legbelül tudom, hogy ez hülyeség, vagyis azt hiszem, tisztában vagyok ezzel.

- Minden rendben? – tette fel a kérdést, már mellettem állva.

- Persze, csak elgondolkodtam. – szinte motyogtam a választ.

- Azt látom. – mondta mosolyogva. - És megtudhatnám, hogy mi volt az, az igen érdekes dolog, ami elterelte a figyelmedet?

- A-a, az maradjon az én titkom. – vigyorodtam el. Ő pedig szúrós szemekkel, de mégis mosolyogva nézett rám.

Én meg hirtelen közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam. Újra érezni akartam azt a bizonyos érzést.

- Jess, neked már készen kéne lenned, indulnunk k... – rontott be hirtelen Haley a szobámba, azonban mikor meglátott minket teljesen lefagyott. – Ti meg mit csináltok? – tette fel a kérdést, amire ő is nagyon jól tudta a választ, hisz látta. Azonban ő nagyra nyílt szemekkel nézett egyszer rám egyszer meg Harryre.

- Öhm... Mi? Semmit. – nyögtem ki végül.

- Semmit? Semmit?! Ha te azt semminek tartod, hogy Harry Styles megcsókolt, akkor te egyszerűen nem vagy normális! – mondta, sőt szinte ordította.

- Khm... Az igazat megvallva most épp ő csókolt meg. – mondta vigyorogva Harry rám nézve, mire én elnevettem magam és meglöktem a vállánál. Azonban persze ugyan úgy állt ott tovább, de azért jól esett.

- És te ennek miért örülsz ennyire? Miért pont Jess? – kérdezte Haley felháborodva.

- Haley, állj le! Most! – szóltam rá unokahúgomra, mire ő vetett még egy utolsó pillantást mindkettőnkre, és kiviharzott a szobámból.  
                              

20. rész: Egy befejezetlen mondat

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. 
                                                                     Jó olvasást! :)

- Itt is vagyunk. – mondtam, mikor a kocsival a házunk elé értünk. Harry egészen az ajtóig kísért. – Mi a baj? – néztem rá csodálkozva, mivel egy helyben toporgott.

- Semmi, mert csak kiröhögsz. – motyogta.

- Nem röhöglek ki. Na bökd ki!

- Tudod a bulin nem egy pohárral fogyasztottunk, sem én se te, de nekem dolgom lenne egy bizonyos helyen.

- Aha, most ezt elmondod úgy is, hogy én értsem? – kértem őt, mivel fogalmam sem volt miről hablatyolt itt nekem.

- Használhatom a mellékhelyiséget? – kérdezte már türelmetlenül.

- Könnyebb lett volna elsőre ezt mondanod, mint hogy én itt még barkóbázzak is... – nevettem el magam.

- Azt mondtad, hogy nem röhögsz ki! - játszotta a sértődöttet.

- Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz a baj. Hány éves is vagy? 9? Ja nem 19! - húztam az agyát tovább, miközben kinyitottam az ajtót és be is mentünk.

- Ezt még visszakapod Jessica Evans!

- Igen, úgy hívnak, de nyugodtan szólíts Jess-nek. – mondtam vigyorogva, mire ő csak szemét forgatva ment beljebb. – Amúgy a mellékhelység, a folyosó végén lévő szobából nyílik. – mentem közben a konyhába egy pohár vízért.

Miután ő arra várt, hogy én is felmenjek, az előbb kitöltött italommal a kezemben mentem előre.

A lépcső néha recsegett vagy nem is tudom milyen hangot adott ki. Mivel ketten mentünk fel egyszerre, kicsit hangosra sikeredett ez az egész. Már attól tartottam, hogy Haley felkel. Hisz ő még alvás közben is nagyon éber tudd lenni. Bármilyen kis zajra felébred.

- Mi olyan vicces? – kérdeztem Harryt, mivel ő magában kezdett el röhögni.

- Az, hogy látom rajtad, hogy parázol, nehogy valaki felkeljen.

- Én nem parázok!- mondtam.

- Akkor miért suttogsz? - nevetett tovább, én pedig csak a fejemet megrázva nyitottam be a szobámba.

- A mellékhelyiség Mr. Styles. - mutattam a szobámból nyíló ajtó felé.

Míg ő bent volt, én elővettem a kényelmes bő pólómat, és hozzá egy rövid gatyát. Majd ezekkel a ruhadarabokkal a kezemben dobtam hanyatt magam az ágyon.

***

- Jess. - hallottam már sokadszorra, hogy a nevemet mondja.

- Nem alszom. – vágtam rá egyből és a szememet megdörgölve ültem fel.

- Azt látom. – mondta mosolyogva. – Nem akartalak felkelteni, de valahogy ki kéne jutnom a házból...

- Nem maradsz itt? – csúszott ki gondolkodás nélkül a számon a mondat. Mivel ettől zavarba jöttem, a padlót kezdtem bámulni.

- Nem lenne baj? – tette fel a kérdést.

- Miért lenne baj? - néztem rá.

- Haley. – mondta ki a nevet, mire én csak a fejemet ráztam.

- Semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok. Szóval? - néztem rá már kíváncsian.

- Tudok adni rád való pólót. - mondtam vigyorogva.

- És honnan tudod, hogy az a póló jó is lesz rám? – kérdezte, mire én felpattantam és a szekrényemből egy másik bő pólómat kivéve mentem vissza hozzá.

- Ez a nálad kétszer nagyobb emberre is jó lenne. Apukámé volt. – mondtam és a végére megint a padlót néztem. Nem akartam... Az utolsó mondat csak kicsúszott a számon, és ezzel akaratom ellenére is a múlt képei jöttek elő.

- Sajnálom. – mondta, és kicsit meg is ijedtem, mivel észre se vettem, hogy odajött hozzám. Gondolkodás nélkül öleltem meg, és úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem függene tőle. Azonban...

Ez lehet még igaz is. Sőt... Ha nem húz vissza, akkor már nem itt lennék.

- Nincs mit sajnálni. – motyogtam, miközben eltávolodtam tőle. – Mindjárt jövök, jó? – kérdeztem, mire ő csak bólintott egyet. Én pedig pizsamának szánt ruhadarabokkal mentem be a fürdőszobába.

A mosdóra támaszkodva bámultam magam a tükörben. Megfogadtam, hogy nem fogok többet sírni emiatt, és ezt próbáltam teljesíteni. Arcomat hideg vízzel mostam meg, majd miután nem voltam már sírás határán, fogat mostam.

Ezután gyorsan lezuhanyoztam és a tiszta ruháimat felvéve léptem ki a gőzölgő meleg fürdőszobából.

Már épp szólni akartam Harrynek, hogy mehet zuhanyozni, azonban észrevettem, hogy elaludt.

Telefonja a kezében volt, és egyfolytában jöttek az értesítések twitterről. Elmosolyodtam, ahogy mellé értem. Óvatosan vettem ki a kezéből a készüléket, majd kiléptem mindenből, és az éjjeli szekrényemre tettem.

Elő vettem pokrócomat a szekrényből, mivel nehezen tudtam volna előszedni a takarómat. Lekapcsoltam a villanyt, majd halkan szándékoztam vissza menni az ágyhoz, de a táskámban megbotlottam. Totálisan Harryre estem rá ezzel, mire ő kinyitotta a szemét.

- Bocsi, nem így terveztem. - suttogtam, mire ő elnevette magát. - Ne nevess! – löktem meg egy kicsit.

- Te meg ne lökdöss! – mondta, már felülve.

- Mert akkor mi lesz? – kérdeztem vigyorogva.

- Ez. – mondta, és figyelmeztetés nélkül kezdett el csikizni. Akaratom ellenére is sikítottam egyet, és mikor ezt észre vettem egyből a szám elé kaptam a kezem.

- Ha most felébredt valaki, nem tudom, mit csi... - mondtam, de a mondatot nem tudtam befejezni. 

19. Rész: A "kekszes srác"

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :) 
                                                                                Jó olvasást! :)

Haley egy jó ideig csak beszélt és beszélt. Teljesen be volt zsongva. Harry pedig válaszolt minden kérdésére. Láttam rajta, hogy már kezd elege lenni drága unokahúgomból, így cselekedtem.

- Bocsánat, hogy közbe szólok, viszont nekünk mennünk kell. – mentem oda hozzájuk. Haley csak szúrós szemekkel nézett rám.

- Sajnálom Haley, de tényleg mennünk kell. Örülök, hogy megismertelek. Önt is, Mrs. Greene. – fordult végül Harry Carla felé. Én csak egy szimpla „Sziasztok!” Mondattal hagytam el a házat. Harry egy nagyot sóhajtott, mikor beültünk az autóba. Elnevettem magam, ő pedig kérdőn nézett rám.

- Mondtam már, hogy az unokahúgom igen fárasztó?

- Nem, vagyis lehet csak nem emlékszem rá. Viszont bocsánat, hogy ezt mondom, de Haley tényleg nagyon az... – mondta, mire én még jobban nevetni kezdtem.

- Láttam, hogy már nem sokáig bírod, így cselekedtem, úgyhogy szívesen. – mondtam vigyorogva. – Amúgy hova megyünk? – kíváncsiskodtam.

- Majd megtudod. – nézett rám egy pillanatra, majd újra az útra figyelt. Igazából kíváncsi voltam, és meg akartam tudni hova tartunk éppen, de tudtam, hogy úgyse fogja elmondani. Így kényelmesen hátra dőltem az ülésben, és kifele bámultam az ablakon. Már teljesen sötét volt. Csak pár embert lehetett elvétve látni az utcán. Azok is vagy korombeliek voltak, akik gondolom valamilyen buliba tarthattak, vagy éppen egy pár, akik lassan kézen fogva sétáltak az utcán. Ekkor ugrott be egy emlék, egy emlék, amit sosem fogok elfelejteni.

- Jess! – éreztem, hogy végig simít a karomon. – Valami baj van? – kérdezte. Ekkor vettem észre, hogy pár könnycsepp lepte el az arcomat. Én csak gyorsan letöröltem őket, majd megráztam a fejem.

- Nem, nincs. – néztem Harryre mosolyogva. – Megérkeztünk? – kérdeztem, és kíváncsian néztem körbe. Fogalmam sem volt milyen épület mellett voltunk éppen.

- Hölgyem. – nyitotta ki az ajtót, majd nyújtotta a kezét.

- Köszönöm uram. – mondtam. – Ezt mindig megcsinálod? – kérdeztem mosolyogva.

- Általában, viszont csak különleges személlyel. – válaszolt a kérdésemre, miközben bementünk az étterembe.

- Egy asztal volt foglalva Harry Styles néven. - ment oda Harry egy férfihez, aki egyből bólintott, majd az asztalhoz irányított minket.

Végig beszélgettünk. Mindenféléről. Hosszú idő után, most éreztem úgy, hogy van valaki, akiben megbízhatok, akinek bármit elmondanék, biztosan nem adná tovább. Talán lehet furcsának tartjátok ezt, hisz alig pár napja ismerem őt. Sőt szinte nem is ismerem, de már elég sok mindent tudok róla, ahhoz, hogy megbízzak benne.

- Indulhatunk? – kérdezte Harry, miután visszaért a pulttól, ahol pedig ugyan azzal a férfival beszélt pár percig, aki az asztalhoz vezetett minket.

- Igen. – mosolyodtam el, majd már kifele is tartottunk az étteremből.

- Van kedved még valahova elmenni? – kérdezte, mielőtt beszálltunk volna az autóba.

- Persze, hogy van. Nagyon nincs kedvem haza menni... – mondtam és a végén a földre néztem.

- Valami baj van?

- Nincs semmi, csak... – kezdtem bele, majd egy kis szünetet tartottam. - Mindegy, a lényeg, hogy nincs kedvem hallgatni Haley nyavalygásait és Carla kioktatását.

- Tehát gáz van. – mondta egy bólintás kíséretével.

- Nem. Nincs gáz, csak van egy-két dolog, amihez éppen semmi kedvem nincs. – mondtam, ő pedig mondani akart valamit, de én közbe vágtam. – Hova megyünk? – kérdeztem, mire ő elmosolyodott.

- Egy buliba. Srácok is ott lesznek. – mondta, majd beültünk az autóba és már úton is voltunk a klub felé, ahol az a bizonyos buli volt.

***

- Itt is vagyunk. – szólalt meg Harry, majd befordult a parkolóba.

- És hol van az a bizonyos itt? – kérdeztem kíváncsian, mivel fogalmam sem volt éppen hol lehettünk.

- Hát itt. – mondta, mire elnevettem magam.

Kiszállás ugyan úgy zajlott, mint nemrég. Majd már a bejárat felé sétáltunk. Végül két fekete öltönyös ember vezetett minket a...

- VIP? – kérdeztem meglepetten, mikor megláttam a táblát. Gondolom elég érdekes fejet vághattam, mivel Harry elnevette magát.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte, ahogy beértünk az igen nagy terembe, ahol bömbölt a zene. Válaszomat meg nem várva, a kezemet megfogva indult is a pult felé. Én követtem őt.

- Két kólát kérek. – mondta a pultos lánynak, aki vigyorogva szolgált ki minket. - Mást nem? – kérdezte még mindig vigyorogva a csaj, majd direkt lekönyökölt a pultra, hogy Harry elé épp AZ táruljon.

- Nem kösz. – mondta Harry, majd megköszörülte a torkát. – Ott vannak a többiek! Gyere. – fogta meg újra a kezem, és szinte egyszerre emeltük el a poharunkat a pultról, majd a nagy tömegen keresztül a többiekhez mentünk.

- Sziasztok! – köszönt Harry mikor odaértünk hozzájuk. Én pedig egy „Hello.” mondattal tudtam le a köszönés részt.

- Szia, Niall vagyok. Viszont már ismerjük egymást. - nyújtotta a kezét felém.

- Igen, a kekszes srác. - nevettem el magam. - Nem amúgy Harry sokat mesélt rólatok.

- Igen? Megtudhatnám, hogy mit? – kérdezte mosolyogva.

- Minden szép és jót.

- Aha szóval jót is és rosszat is.

- Ja, valahogy úgy. – mondtam nevetve.

18. Rész: Az még titok

Sziasztok! Itt is a következő rész. Remélem tetszeni fog. 

                                                                                 Jó olvasást! :)

- Téged itthon is lehet látni? Kész csoda. – mondta Carla. – Azért legalább szólhattál volna, hogy bocs de ma nem megyek haza! Még szerencséd, hogy ma nincs suli, hisz onnan is elkéstél volna! – na igen, az iskola volt azon dolgok egyike amikkel most nem akartam foglalkozni. Igazából teljesen kiment a fejemből, hogy ha kedd van, akkor suliba is kell menni... Viszont ez engem most egyáltalán nem érdekelt, viszont jobb is, hogy amúgy se lett volna. Pár perc csönd után válaszoltam csak, kerestem a megfelelő szavakat, amik az eredeti gondolatom szebb változatai lettek volna.

- Nem hiszem, hogy nagyon kíváncsi voltál rám éppen akkor. Volt elég gondod, nekem pedig nem lett volna kedvem hallgatni a veszekedést és a kioktatást. Viszont akkor most. Bocsánat, hogy nem szóltam. – mondtam, lehet nem túl kedves hangnemben, de ehhez nagyon nem volt most kedvem.

- Ugyan mégis hol aludtál, hisz Haley mondta, hogy nem vagy jóba senkivel a suliban. – mondta Carla. Látszott rajta, hogy kicsit ideges. Én meg meglepődve néztem rá az utolsó mondata hallatán.

- Attól még, hogy a suliban nincsenek barátaim, máshonnan lehetnek, vagy nem igaz? – Carla csak egy bólintással nyugtázta, hogy ebben most teljesen igazam van.

- Majd ha visszajöttem, még beszédem van veled. – mutatott vissza felém, miközben már pár lépéssel odébb járt. Én csak bólintottam, majd bementem a házba. Nagy sóhajjal indultam fel a lépcsőn, azzal a gondolattal, hogy most lesz pár perc nyugtom, viszont tévedtem...

- Te mégis mit csinálsz itt? – torpantam meg a szobám ajtajában, mikor megláttam Haleyt, aki éppen az ágyamon ülve nézi a... – Azonnal add vissza! – mentem oda hozzá, és kikaptam a kezéből a telefont.

Feloldottam a billentyű zárat, majd megnéztem, hogy csinált-e rajta valamit. Ekkor megláttam azt, amit valószínűleg ő is észrevett. „Nem, az nem lehet. Ugye nem!” Ezek és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Attól féltem, mi lesz a kérdése, vagy éppen egyáltalán mit látott ebből az egészből, miközben felfogtam, hogy miért mondta azt Harry, hogy én tudtam volna keresni, de nem tettem meg.

„- Te mit csinálsz? – mentem vissza hozzá az asztalhoz.

- Semmit. – vágta rá egyből. Nagyon furcsának tűnt nekem.”

Ugrott be az a jelenet, mikor Harryvel a Starbucks-ban voltunk, én pedig elmentem a mosdóba, a táskámat meg a telefonomat rá bízva. Ekkor írhatta bele a számát.

- Nem akarsz valamit véletlenül mondani? – törte meg a csendet Haley, amivel engem meg kizökkentett a gondolkozásomból.

- Nem. – vágtam rá egyből. – Miért kéne bármit is mondanom neked? – néztem rá egy pillanatra, majd újra a telefonomra bámultam. Egy új üzenetem jött.

- Esetleg azt, hogy mióta is ismered te a híres Harry Styles-t. – mondta, kihangsúlyozva a „híres” szót.

- Van közöd hozzá? Nincs. Ennyi volt. Szia. – mondtam miközben az ajtó felé mutattam.

- Ha nem hívod ide, és nem találkozhatok vele, akkor csak úgy megjegyzem, hogy véletlenül az egész világ meg fogja tudni a telefonszámát. – mondta, majd kiment a szobámból.

Csak pár másodperc kellett, mire felfogtam mit mondott, és máris mentem utána a szobájába.

- Na, jó. Figyelj. Elegem van. Oké, kész ennyi volt. Győztél. Találkozni fogsz vele, beszélhetsz vele és ennyi, rendben?! Te meg nem rakod fel sehova a számát! – mondtam, miközben megnyitottam a Harrytől jött sms-t.

„Szia! Este hétre érted megyek. Hogy hova megyünk az még titok, annyit elárulok, hogy nem ajánlatos enned előtte. J Addig is remélem jól telik a napod. Nemsokára találkozunk. H xx”

- Na mi az? Csak nem tőle jött? – jelent meg hirtelen mellettem Haley.

- Semmi közöd hozzá. – sötétítettem el a képernyőjét a telefonomnak. - Hétre ide jön. Behívom, hogy találkozhass vele, így jó lesz? – mondtam egy mű mosoly kíséretében, majd meg nem várva a válaszát, visszamentem a szobámba.

***

A délután igen gyorsan eltelt. Arra eszméltem fel, hogy már fél 7 van, és én még azt se tudom, mit fogok felvenni. Igaz, nem sokat bajlódtam ezzel. Egyik fekete szoknyámnál döntöttem, amihez elővettem a kék toppomat, és még a fekete kis kabátomat is. Átöltöztem, majd a tükör elé állva igazítottam a hajamon. Sosem voltam az a nagyon kiöltözős, azon aggódó, hogy éppen milyen sminket tegyek fel. Most sem volt másképp, egy kis szempillaspirálon kívül semmit nem tettem fel, hisz végül is minek? Szerintem felesleges... Viszont ezt nagy valószínűséggel csak én gondolom így...

- Jess. Te mit... – rontott be hirtelen Haley a szobámba. – Te hova mész? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

- Valahova. – mondtam nemes egyszerűséggel.

- Ha azt mondod, hogy épp azzal a személlyel fogsz elmenni valahova, akivel megígérted, hogy hétkor, azaz két perc múlva találkozom, nem tudom, mit csinálok.

- Hát akkor szerintem kezdj el gondolkodni, mit csinálsz. – mondtam, majd a táskámért nyúltam, a telefonomat felkaptam az ágyamról, és Haleyt kikerülve mentem ki a szobámból.

- Jess, ha te... – kezdett volna bele Haley a monológjába, ami szerintem igen hosszú lett volna... Viszont ekkor leértünk a napaliba.

- Sziasztok. – köszönt azzal a bizonyos mosollyal az arcán, és én akaratlanul is elmosolyodtam.

17. Rész: Vizes reggel

Sziasztok! Itt a következő rész. Igazából nem akartam még hozni, mivel 2 tetszik értékelés van csak az előzőhöz, azonban megígértem úgyhogy itt lenne a 17. rész. Viszont előtte...
Látom, és tudom is, hogy talán az előző blog sikeresebb volt. Talán azért mert felszabadultabb volt és gyorsabban pörögtek az események....
Azonban ezzel a bloggal mást akartam és még mindig mást szeretnék... 
Nem egy egyszerű találkoznak és happy end történetet szeretnék kihozni ebből. Próbálom kicsit komolyabban megfogalmazni a részeket és tudom jól, hogy még van mit fejlődnöm. 
Az oldalmegjelenítések számából látom, hogy elég sokan járnak nap, mint nap az oldalon, de visszajelzést nem sokat kapok. NAGYON köszönöm, azoknak akik eddig komiztak vagy éppen értékeltek. Ezekből tudom,  hogy van értelme folytatnom. Vagyis, ha senki nem olvasná akkor is csinálnám, hisz magam miatt is írom ezt a blogot. Szeretem ezt csinálni. Én is ugyan úgy beleélem magam a helyzetekbe és még sorolhatnám...
Na, jó nem húzom tovább az időtöket. Csak úgy éreztem ezt le kell írnom ide a rész elé... 
Remélem tetszeni fog! :) 
                                                                                                                Jó olvasást! :)

Reggel arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Kinyitottam a szemem, habár egyáltalán nem esett jól a hirtelen jött fényesség.

Igaz, erősködtem, hogy majd én alszom a kanapén, viszont Harry nem engedte. Így ő ott aludt, én meg az ágyán.

Mikor felültem megpillantottam őt.

- Nem alszom. - szólalt meg hirtelen. Majd lassan kinyitotta a szemét. Elmosolyodott mikor a tekintetünk találkozott.

- Jó reggelt. – mondtam már én is mosolyogva.

- Neked is. – ült fel a kanapén. – Legközelebb én is ott alszom. – mutatott az ágy felé. – Már, mint... – mondta, majd egy kis szünetet tartva megrázta a fejét, miközben elnevette magát. – Mindegy... Megyek, keresek valami ehető dolgot, mert éhen halok. – mondta miközben elindult az ajtó felé. – Jössz? – fordult vissza.

- Persze, mindjárt. – mondtam. Ő pedig már ki is ment a szobából. Mikor a tükör elé léptem, konkrétan megijedtem saját magamtól. A hajam össze-vissza állt. Próbáltam helyre hozni, amennyire csak lehetett, majd mentem is lefele a konyhába.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor mindenféle dolog volt már az asztalon.

- Reggelit, ha lenne itthon valami használható is.

- Ezt szerinted mi itt? – kérdeztem nevetve, miközben megfogtam egy tojást.

- Jó, oké igazad van. Csak én teljesen másra gondoltam.

- Igazán? Mégis mire? – nevettem még mindig, mivel vicces volt a helyzet. Én fogok egy tojást, miközben ő odajön hozzám. Vagy ez csak szerintem volt vicces? Na mindegy...

- Az most nem lényeges. Jó lesz a rántotta. – mondta, miközben egyre közelebb jött hozzám.

- Akkor kérek valamit, amiben meg tudom csinálni. – csusszantam ki előle, mire ő elnevette magát, majd benyúlt az egyik szekrénybe és már oda is adta az edényt.

Miután ettünk, együtt kezdtünk el mosogatni. Ő mosta el a tányérokat, én pedig törölgettem.

- Hé, ez mi volt? – kérdeztem meglepetten, mikor egy adag víz landolt rajtam.

- Nem én voltam.

- Igen, persze. – nevettem el magam. Ő ment a másik tányérért, ami még koszosan volt az asztalon, én pedig cselekedtem.

- Jól van, ezt még visszakapod! – mondta és elindult felém. - Majd ha nem figyelsz. - jött vissza mellém.

Ha azt mondanám, hogy normálisan befejeztük a mosogatást, hazudnék. Vagy ötször eljátszottuk az előbb történt incidenst, elég vizesek is lettünk a végére.

- Még visszakapod. – mondta felém fordulva, a már ezelőtt többször elismételt mondatot.

- Igen? Mégis mit? – nevettem el magam.

- Nem is tudom. – jött egyre közelebb hozzám. Egyet hátra léptem, volna... Nem sikerült, mivel már a pultnak mentem neki. Csak néztük egymást, néztünk egymás szemébe. Én elmerültem a zöld szempárban.

Hallottam, ahogy a megszokottnál kicsit gyorsabban veszi a levegőt, mire elmosolyodtam.

- Mennem kéne. – mondtam, szinte suttogtam. Ő mosolyogva végig simított az arcomon, majd megnövelte közöttünk a távolságot.

Én elindultam felfele a ruháimért, amiket tegnap; vagyis pontosabban ma hajnalban; a fürdőben hagytam.

Átöltöztem, majd épp mikor kiléptem az ajtón, Harry szembe jött velem.

- Most hívtak a srácok, hogy hol vagyok. Elfelejtettem a próbát. – mondta a hajába túrva, majd megborzolta fürtjeit.

- Ebben én vagyok a hibás, úgyhogy bocsánat. – mondtam egyből.

- Azért vagy hibás, mert én elfelejtettem a próbát? – nevette el magát. - Ezt most felejtsd el. – mondta miközben már mentünk lefele a lépcsőn.

Mikor kiléptünk a házból, megcsapott a kissé hűvös szellő. Viszont ez jól esett. Felfrissültem tőle. Mély levegőt vettem, miközben sétáltunk az autó felé.

- Nem kell haza vinned, ha sietned kell. – mondtam, mikor már a kocsiban ültünk.

- Most már tök mindegy, hogy öt vagy tíz perc múlva érek oda. Úgy is épp ebédelnek. – mondta, majd már el is indultunk. Út közben mindig mondtam neki, merre menjen.

Olyan öt perc múlva meg is érkeztünk. Végül kiderült, hogy nagyon is ismeri ezt a környéket. Elég sokat szoktak sétálni erre fele a srácokkal. Na meg mesélte, hogy sok időt szokott eltölteni a parkban is. Ez a mondata megfogott. A parkban... Egy furcsa érzés ment át rajtam, és csupán pár másodpercig tartott.

Velem együtt szállt ki a kocsiból, majd egészen az ajtóig eljött velem.

- Akkor, jó próbát. – mondtam, mire ő kisimította a hajamat az arcomból.

- Most valahogy szívesebben maradnék veled. – mondta mélyen a szemembe nézve. Arca lassan közeledni kezdett az enyém felé. Ajkaink már szinte súrolták egymást, mikor én hirtelen elhúzódtam. Láttam a szemében, hogy nem érti, mi van. Igaza volt, hisz nem is érthette. Pedig egyszerű a magyarázatom. Még nem is ismerem annyira. Tudom, valószínűleg, most épp azt gondoljátok, nem vagyok normális, mikor csak szimplán biztos akarok lenni benne. Jobban meg akarom ismerni.

Kezemmel végig simítottam az arcán, majd közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, mire ő elmosolyodott.

- Menj. Ez a munkád, nem szabad elhanyagolnod.

- Igen is főnök. Akkor majd még találkozunk. Előbb, mint te azt hinnéd, Jess. – mosolygott. – Szia.

- Szia. – köszöntem el én is tőle. – Harry! – már épp szállt volna be az autóba, mikor utána szóltam. – Köszönöm. – mondtam, mire ő csak elmosolyodott, majd beült az autóba, és elhajtott a házunk elől. Már épp nyitottam volna ki az ajtót, viszont hamarabb is kinyílt, minthogy én cselekedtem volna, és ekkor egy igen meglepődött tekintettel találtam szemben magam.

16. Rész: Barátok

Sziasztok! Itt a következő rész. Tudom, kicsit rövid lett, de majd a 17. részt megpróbálom hamarabb hozni. Azért remélem tetszeni fog. :)  
Köszönöm az értékeléseket és a komit is! 
                                                                         Jó olvasást! :)

- Jess! - hallottam, ahogy már sokadszorra mondja a nevem, majd kisimítja a hajamat az arcomból. Lassan kinyitottam a szemem, és egy zöld szempárral találtam szemben magam.

- Mi történt? - kérdeztem hirtelen, mire ő elmosolyodott.

- Elaludtál. - mosolygott, miközben visszadőlt a vezető ülésbe. - Megérkeztünk. - mondta. Én pedig körbe néztem.

- Hova érkeztünk meg? - kérdeztem, mivel fogalmam sem volt, hol vagyunk.

- Elaludtál, nekem meg fogalmam sem volt, hogy merre kéne menni, így hozzám. - nézett rám. 

- Én... - kezdtem bele, majd egy kis szünet után folytattam. - Haza kell mennem.

- Hajnal van, már mondhatnám azt is, hogy kora reggel. Nem lesz semmi baj, ha majd pár órával később mész haza. - mondta még mindig mosolyogva, amivel megőrjített. Csak bólintottam, és ezzel ő kiszállt a kocsiból, majd átjött az én oldalamra és kinyitotta az ajtót. 

- Hölgyem. – nyújtotta felém a kezét. Nem mintha segítségre lenne szükségem, hogy kiszálljak egy autóból, de megfogtam a kezét, majd követtem őt. Miközben Harry egy gombnyomással zárta be az autót, én pedig elkalandoztam. Először az előttem álló épületen vezettem át a tekintetem, ami teljesen beleillett a környékbe. Nem is tudom, hogyan jellemezhetném ezt a részét Londonnak. Kedves... Ez ugrott be először. Azonban nem hiszem, hogy ilyen dolgokra szokták egyáltalán ezt a jelzőt használni.

- Erre. – mondta, miközben én már elindultam volna a ház felé, amire azt hittem, hogy az, az övé. Megálltunk a bejáratnál, míg ő elővette a kulcsát. Kinyitotta az ajtót, és már bent is voltunk a házban.

Elmosolyodtam. Igazából azért, mert meglepődtem. Azon, hogy nem így képzeltem el a házát, nem ilyen rendet a nappaliba, és még sorolhatnám. Hisz ha az ember bemegy egy tízen éves házába, arra számít, hogy rendetlenség lesz, viszont itt mindenhol rend volt.

Na, jó ez elég furcsán hangozhatott.

- Minden rendben? – jött oda hozzám. Egy jó ideje csak állhattam ott, és nézhettem ki a fejemből. Semmi kétség... Elgondolkodtam. Igen, már megint.

- Persze, csak... – kezdtem bele a mondatba, majd megint egy kis szünet után folytattam. – Szép a házad. – mondtam végül, mire ő elmosolyodott. Hajamba túrtam zavaromban. Ő csak mosolyogva engem nézett, én meg már nem tudtam merre nézni, nagyon gáznak éreztem ezt a szituációt.

- Khm... Akkor, én hozok valami ruhát, amibe át tudsz öltözni. – mondta végül, majd mikor elment mellettem rám mosolygott, válla pedig érintette az enyémet. Miközben ő felment, én a nappaliba indultam. Elmosolyodtam, mikor megláttam a polcon lévő képeket. Közelebb mentem és megnéztem őket.

- Itt van, remélem jó lesz. – hallottam, ahogy mögülem megszólal. Egyből megfordultam, majd odamentem hozzá.

- Tökéletes, köszönöm. – mondtam, majd elvettem tőle a pólót.

- A fürdő az emeleten van. Felmész a lépcsőn, és balra az első ajtó. Raktam ki törülközőt is. – mondta, mire én elmosolyodtam. – Mi az? – kérdezte már ő is mosolyogva.

- Semmi, csak olyan kedves vagy meg minden, és igazából nem is ismersz. Olyan emberek nem tennének ilyet, akik sokkal jobban ismernek, mint te.

- Erre valók a barátok, nem? Segítenek egymásnak. – mondta.

- Persze. – mosolyogtam, majd elindultam a lépcső felé.

Jól esett, amit mondott. Barátok...