Happy Birthday Liam! & 44. Rész

Sziasztok! 

Először is NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT szeretnék kívánni Liam James Payne-nek. Hisz ma lett 21 éves, amit nehezen is hiszek el. Bár már megszokhattam volna, hogy az idő gyorsan repül ilyen téren. :') 

Liam szülinapja alkalmából meghoztam a következő részt is! Tudom nagyon sokáig nem jelentkeztem, amiért bocsánat, viszont előre tudom, hogy továbbra is lesznek kihagyások.

Na, de nem is húzom tovább az időtöket! 

Jó olvasást! :) 

44. Rész: Reméltem, hogy tetszeni fog.

A boldog családi környezet, melyet olyan régóta hiányoltam. Harry nem is tudta mennyire sokat adott nekem azzal, hogy bemutatott a családjának. A bizonyos nap óta nem kaptam ennyi szeretetet, csupán pár óra alatt. Igaz, Carla mindent megtett, hogy boldog életem legyen, de Haley mindig belerondított valamivel. Ez az utóbbi pár hétben változott meg, számomra szinte észrevétlenül. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is úgy fogunk viselkedni egymással, mint két testvér. Régebben biztosan velünk tartott volna, és egész kiruccanásunk alatt direkt idegesített volna engem. Azonban most még ő gondolt bele a helyzetbe, és választotta azt, ami – ha ugyan előre nem is tudhattam – de számomra volt előnyös.

Igen, azt hiszem, most már kimondhatom, hogy hiányzott nekem az, hogy e féle kapcsolatunk legyen.

- Jess, te figyelsz rám egyáltalán? – Harry hangja zökkentett ki gondolatmenetemből.

- Persze, figyelek. – vágtam rá, talán túl gyorsan is.

- Akkor biztosan meg tudod mondani, mikor épült az a templom. – mosolya megjelent arcán, miközben az épület felé mutatott.

- Hát, biztos régen. – hajamba túrtam kínomban, mert természetesen fogalmam sem volt. – Jó, oké. Nem figyeltem rád. Bocsánat. – vallottam be végül, mire elnevette magát. – Te biztosan tudod mikor épült. – pillantottam felé, mire fejét rázta.

- Én nem tudom mikor épült. – rántott egyet vállán. – A helyes válasz az lett volna, hogy ’nem is beszéltél erről a templomról’ – a hangját elváltoztatta a mondat végén, úgy mintha én mondtam volna.

- Bemegyünk oda? – kérdeztem egy játszótér felé mutatva. – Enyém a normális hinta. – meg sem vártam válaszát, a játszótér felé kezdtem szaladni. Hallottam, ahogy Harry elneveti magát gyerekes viselkedésemen. Azonban tudtam, ha nem cselekedtem volna, ő előbb elfoglalja a normális hintát.

Így viszont neki maradt a gyerek hinta. Hah, milyen gonosz lettem...

Én már magasan szálltam, mikor Harry odaért hozzám.

- Min vigyorogsz ennyire? – lábamat letéve állítottam meg a hintát, és szemébe nézve tettem fel kérdésem.

- Ha nem ismernélek és kívülállóként néztelek volna, akkor azt gondoltam volna, hogy ez a lány még soha életében nem láthatott hintát. – mondta, miközben helyet foglalt a korlátok egyikén.

- Tudod milyen rég nem hintáztam? Kedvenc gyerekkori tevékenységem. – mikor jobban belegondoltam ebbe az egészbe elmosolyodtam magamon, azonban próbáltam komoly maradni. – Amúgy mehetünk tovább, ha gondolod. – szólaltam meg, miután pár percig csak csöndben nézelődtünk. Vagyis én leginkább a hintázásra koncentráltam. – Bár jobban értékelném, ha elmondanád hova tartunk. – ugrottam ki a még mindig mozgó tárgyból, majd odamentem hozzá.

- Majd megtudod. – válaszolt vigyorogva.

- Nem unod már ezt a mondatot? – pillantottam felé, miközben folytattunk utunkat, még mindig nem tudom merre.

- Te kérdezed mindig ugyan azt. – mondta vállat rántva. Azonban a következő pillanatban Harry kissé szorított kezemen, majd a legközelebbi sarkon hirtelen befordultunk.

- Ez mi volt? – kérdeztem meglepetten.

- Semmi. Rájöttem, hogy nem jó irányba tartottunk. – válaszolt túlságosan is gyorsan. Én tekintetét kerestem, azonban nem nézett szemembe. Nagyon érdekessé vált neki a környék, és láttam, ahogy alsó ajkába harapott. Ideges volt. Valami miatt, amit nem akart velem megosztani.

Úgy döntöttem nem faggatom erről, hisz majd ha akarja, elmondja, nem igaz?

- Nem megyünk arra? – tettem fel kérdésem, mikor megpillantottam egy zöld tisztást.

- Pont, hogy arra van a cél. – mosolyodott el.

- Ez lenne a meglepetés? - fejet rázva reagált kérdésemre.

Kéz a kézben sétáltunk keresztül a füves részen, míg egy kitaposott ösvényhez nem értünk. Onnantól ő ment elől, én pedig követtem őt.

A lemenő nap sugarai még pont beszűrődtek a fák levelei közt, ezzel bámulatos összhatást adva az eleve szép és természetes helynek.

Csupán a madarak csicsergését lehetett hallani, ami megnyugtatott.

- Ez az, amire gondolok? – kérdeztem, mikor meghallottam még valamit. A víz hangját, ahogy csordogál valahol. – Egy patak. – csillantak fel szemeim.

- Arra van. – mutatott előre Harry, mire én igyekezni kezdtem arrafele.

Tudta nagyon jól, hogy szeretem az ilyen helyeket. Ahol csend van és nyugalom. Ha pedig egy kis patak is kapcsolódik hozzá... Na, az nekem könnyen a kedvenc helyemmé tud válni.

- Ez... – kerestem a megfelelő szavakat. – gyönyörű. – gyorsabban kezdtem pislogni, mikor könnyeim megjelentek szememben.

Most biztosan valami káprázatos, különleges helyet képzelne el az, akinek elmesélném ezt. Azonban semmi ilyen nem volt ott. Csupán egy kis patak kanyargott a fák között.

Viszont én mégis csodálatosnak tartottam. Ez emlékek pedig feléledtek bennem, még úgy is, hogy nem is pontosan ehhez a helyhez kötődtek.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. - mondta hátulról átölelve engem. – Tudom, hogy nem nagy szám, és talán valami nagyobb meglepetésre számítottál. Viszont még régebben meséltél arról a bizonyos kiserdőről és gondoltam elhozlak ide. – ugyan nem láttam, de biztos voltam abban, hogy mosolyogva magyarázta el az okát annak, hogy miért lett ez a meglepetésem.

- Elmondani sem tudom mennyit jelent ez nekem. – szinte motyogtam, miközben még mindig nem tudtam betelni a látvánnyal.

Miután pár percig csak csöndben elmeredtünk gondolatainkban, tovább sétáltunk. Különböző történeteket mesélt arról, hogy mi minden történt már itt vele.

- Annál a fánál volt az első csókom. – mondta vigyorogva.

- Aha. És ezt direkt kell ilyen idegesítően nagy vigyorral mondanod? – kérdőn néztem rá, mire csak elnevette magát.

- Ez is életem egy kis története, ami itt történt, gondoltam megosztom veled. Bár ha jobban belegondolok, lehet inkább azt kellett volna elmesélnem, hogy hogyan estem egyszer itt pofára. – nem bírtam tovább komoly maradni, hisz elképzeltem, ahogy az megtörtént. – Tudod mennyire fájt?! – szólt rám, mikor rájött, hogy min nevetek.

- Legalább volt valami előtted és azért estél el, vagy csupán a saját lábaidban taknyoltál el? – kérdeztem még mindig nevetve.

- Kergettek, oké? Én pedig hátra néztem és... – ekkor elakadt mondandójában.

- És?

- És aztán a földön kötöttem ki. – próbált nem mosolyogni, de nem ment neki. Gödröcskéi megjelentek arcán, miközben hajába túrt.

- Hé! – kiáltottam fel, mikor hirtelen oldalba bökött. Tudta nagyon jól, hogy csikis vagyok.

- Kinevetted a kis Harryt. – alsó ajkát lebiggyesztette, ezzel pedig gondolom azt szerette volna elérni, hogy megsajnáljam. Azonban csak még jobban nevettem rajta.

- Sajnálom, de ez nagyon vicces. – ültem le a fűbe. Kezét megfogva húztam le magamhoz.

Míg én jót szórakoztam az utoljára elmesélt történetén, ő türelmesen várt. Kis kavicsokat dobált a patakba, melyek halk csobbanással értek a vízbe.

- Tudod, nagyon sok emlékem jött elő azzal, hogy most ilyen helyen vagyunk. – mondtam magam elé meredve. - Talán pont ezért is jelent nekem ilyen sokat, hogy ez a meglepetésem. Most már veled is lesz egy olyasmi emlékem, mint velük. – elmosolyodtam, azonban szemeimbe könnyek gyűltek. Ezt észre is vette.

- Gyere ide. –húzott magához közelebb és szorosan megölelt. Egy puszit nyomott fejem búbjára.

- Nem fogok sírni. – mondtam fejemet rázva, majd megtöröltem szemeimet. – Azzal csak elrontanám ezt az egészet. – motyogtam.

- Menjünk vissza? – kérdezte.

- Nem, dehogy. - vágtam rá egyből. Eszem ágában sem volt elmenni onnan. – Inkább nincs még valamilyen vicces sztorid, ami itt történt? - néztem fel rá.

Elnevette magát kérésemen, azonban az igazat megvallva meglepődtem, mikor belekezdett egy újabb történetbe.