17. Rész: Vizes reggel

Sziasztok! Itt a következő rész. Igazából nem akartam még hozni, mivel 2 tetszik értékelés van csak az előzőhöz, azonban megígértem úgyhogy itt lenne a 17. rész. Viszont előtte...
Látom, és tudom is, hogy talán az előző blog sikeresebb volt. Talán azért mert felszabadultabb volt és gyorsabban pörögtek az események....
Azonban ezzel a bloggal mást akartam és még mindig mást szeretnék... 
Nem egy egyszerű találkoznak és happy end történetet szeretnék kihozni ebből. Próbálom kicsit komolyabban megfogalmazni a részeket és tudom jól, hogy még van mit fejlődnöm. 
Az oldalmegjelenítések számából látom, hogy elég sokan járnak nap, mint nap az oldalon, de visszajelzést nem sokat kapok. NAGYON köszönöm, azoknak akik eddig komiztak vagy éppen értékeltek. Ezekből tudom,  hogy van értelme folytatnom. Vagyis, ha senki nem olvasná akkor is csinálnám, hisz magam miatt is írom ezt a blogot. Szeretem ezt csinálni. Én is ugyan úgy beleélem magam a helyzetekbe és még sorolhatnám...
Na, jó nem húzom tovább az időtöket. Csak úgy éreztem ezt le kell írnom ide a rész elé... 
Remélem tetszeni fog! :) 
                                                                                                                Jó olvasást! :)

Reggel arra ébredtem, hogy a nap a szemembe süt. Kinyitottam a szemem, habár egyáltalán nem esett jól a hirtelen jött fényesség.

Igaz, erősködtem, hogy majd én alszom a kanapén, viszont Harry nem engedte. Így ő ott aludt, én meg az ágyán.

Mikor felültem megpillantottam őt.

- Nem alszom. - szólalt meg hirtelen. Majd lassan kinyitotta a szemét. Elmosolyodott mikor a tekintetünk találkozott.

- Jó reggelt. – mondtam már én is mosolyogva.

- Neked is. – ült fel a kanapén. – Legközelebb én is ott alszom. – mutatott az ágy felé. – Már, mint... – mondta, majd egy kis szünetet tartva megrázta a fejét, miközben elnevette magát. – Mindegy... Megyek, keresek valami ehető dolgot, mert éhen halok. – mondta miközben elindult az ajtó felé. – Jössz? – fordult vissza.

- Persze, mindjárt. – mondtam. Ő pedig már ki is ment a szobából. Mikor a tükör elé léptem, konkrétan megijedtem saját magamtól. A hajam össze-vissza állt. Próbáltam helyre hozni, amennyire csak lehetett, majd mentem is lefele a konyhába.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor mindenféle dolog volt már az asztalon.

- Reggelit, ha lenne itthon valami használható is.

- Ezt szerinted mi itt? – kérdeztem nevetve, miközben megfogtam egy tojást.

- Jó, oké igazad van. Csak én teljesen másra gondoltam.

- Igazán? Mégis mire? – nevettem még mindig, mivel vicces volt a helyzet. Én fogok egy tojást, miközben ő odajön hozzám. Vagy ez csak szerintem volt vicces? Na mindegy...

- Az most nem lényeges. Jó lesz a rántotta. – mondta, miközben egyre közelebb jött hozzám.

- Akkor kérek valamit, amiben meg tudom csinálni. – csusszantam ki előle, mire ő elnevette magát, majd benyúlt az egyik szekrénybe és már oda is adta az edényt.

Miután ettünk, együtt kezdtünk el mosogatni. Ő mosta el a tányérokat, én pedig törölgettem.

- Hé, ez mi volt? – kérdeztem meglepetten, mikor egy adag víz landolt rajtam.

- Nem én voltam.

- Igen, persze. – nevettem el magam. Ő ment a másik tányérért, ami még koszosan volt az asztalon, én pedig cselekedtem.

- Jól van, ezt még visszakapod! – mondta és elindult felém. - Majd ha nem figyelsz. - jött vissza mellém.

Ha azt mondanám, hogy normálisan befejeztük a mosogatást, hazudnék. Vagy ötször eljátszottuk az előbb történt incidenst, elég vizesek is lettünk a végére.

- Még visszakapod. – mondta felém fordulva, a már ezelőtt többször elismételt mondatot.

- Igen? Mégis mit? – nevettem el magam.

- Nem is tudom. – jött egyre közelebb hozzám. Egyet hátra léptem, volna... Nem sikerült, mivel már a pultnak mentem neki. Csak néztük egymást, néztünk egymás szemébe. Én elmerültem a zöld szempárban.

Hallottam, ahogy a megszokottnál kicsit gyorsabban veszi a levegőt, mire elmosolyodtam.

- Mennem kéne. – mondtam, szinte suttogtam. Ő mosolyogva végig simított az arcomon, majd megnövelte közöttünk a távolságot.

Én elindultam felfele a ruháimért, amiket tegnap; vagyis pontosabban ma hajnalban; a fürdőben hagytam.

Átöltöztem, majd épp mikor kiléptem az ajtón, Harry szembe jött velem.

- Most hívtak a srácok, hogy hol vagyok. Elfelejtettem a próbát. – mondta a hajába túrva, majd megborzolta fürtjeit.

- Ebben én vagyok a hibás, úgyhogy bocsánat. – mondtam egyből.

- Azért vagy hibás, mert én elfelejtettem a próbát? – nevette el magát. - Ezt most felejtsd el. – mondta miközben már mentünk lefele a lépcsőn.

Mikor kiléptünk a házból, megcsapott a kissé hűvös szellő. Viszont ez jól esett. Felfrissültem tőle. Mély levegőt vettem, miközben sétáltunk az autó felé.

- Nem kell haza vinned, ha sietned kell. – mondtam, mikor már a kocsiban ültünk.

- Most már tök mindegy, hogy öt vagy tíz perc múlva érek oda. Úgy is épp ebédelnek. – mondta, majd már el is indultunk. Út közben mindig mondtam neki, merre menjen.

Olyan öt perc múlva meg is érkeztünk. Végül kiderült, hogy nagyon is ismeri ezt a környéket. Elég sokat szoktak sétálni erre fele a srácokkal. Na meg mesélte, hogy sok időt szokott eltölteni a parkban is. Ez a mondata megfogott. A parkban... Egy furcsa érzés ment át rajtam, és csupán pár másodpercig tartott.

Velem együtt szállt ki a kocsiból, majd egészen az ajtóig eljött velem.

- Akkor, jó próbát. – mondtam, mire ő kisimította a hajamat az arcomból.

- Most valahogy szívesebben maradnék veled. – mondta mélyen a szemembe nézve. Arca lassan közeledni kezdett az enyém felé. Ajkaink már szinte súrolták egymást, mikor én hirtelen elhúzódtam. Láttam a szemében, hogy nem érti, mi van. Igaza volt, hisz nem is érthette. Pedig egyszerű a magyarázatom. Még nem is ismerem annyira. Tudom, valószínűleg, most épp azt gondoljátok, nem vagyok normális, mikor csak szimplán biztos akarok lenni benne. Jobban meg akarom ismerni.

Kezemmel végig simítottam az arcán, majd közelebb hajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, mire ő elmosolyodott.

- Menj. Ez a munkád, nem szabad elhanyagolnod.

- Igen is főnök. Akkor majd még találkozunk. Előbb, mint te azt hinnéd, Jess. – mosolygott. – Szia.

- Szia. – köszöntem el én is tőle. – Harry! – már épp szállt volna be az autóba, mikor utána szóltam. – Köszönöm. – mondtam, mire ő csak elmosolyodott, majd beült az autóba, és elhajtott a házunk elől. Már épp nyitottam volna ki az ajtót, viszont hamarabb is kinyílt, minthogy én cselekedtem volna, és ekkor egy igen meglepődött tekintettel találtam szemben magam.