7. rész: Nem tudsz te semmit!

Sziasztok! Mivel tegnap óta kaptam visszajelzést, és nem is egyet, úgy gondoltam, már ma hozom a következő részt. Köszönöm a komit és azt is amit a chat-be írtatok! Na meg persze az értékeléseket is köszönöm; amik megint eltűntek; de tudom kb mennyi volt. :) Ez a rész igen rövid lett, ezért is hoztam már ma, hogy ne kelljen egy ilyen rövid részre sokat várnotok. Azért remélem tetszeni fog! :) 

                                                                      Jó olvasást! :)

- Mégis hol a francban voltál eddig, ezer éve itt várok rád! - mondta Haley egyből; vagyis inkább ordította; miután odaértem hozzá.

- Egy: Nem gondoltam volna, hogy máris itt vagy, hisz még el sem ment az, az öt srác innen! Kettő: Ne beszélj így velem!

- Nem tudsz te semmit! Hogy miért akarok most haza menni?! Mert utálom őket, az összes őrükkel együtt! Menjünk innen, mert mindjárt elhányom magam ezektől. - mondta Haley, nem éppen normális hangnemben és elindult hazafelé.

Én pár másodpercig csak álltam ott szinte tátott szájjal, hogy ez most mi a franc volt. Mikor hátra nézett, nem éppen kedvesen, utána eredtem, és hamar be is értem. Egész út szótlanul telt, majd a házunk előtt vettem a bátorságot, és engedtem a kíváncsiságomnak, ugyan is érdekelt, hogy mi is történt valójában.

- Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél is. – felelt bunkón, és bement az ajtón. Viszont, még az ajtót is becsapta az orrom előtt.

- Na, kösz... – motyogtam magamban, majd végül én is bejutottam a házba.

- Jess, mi történt? – kérdezte Carla miközben kijött a konyhából.

- Ne tőlem kérdezd! – mondtam feltett kezekkel, majd elindultam a konyha felé.

- Jaj, mielőtt elfelejtem, itt az igazolásod a tegnapi napra. – nyújtotta oda nekem a kis papírt.

- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd bementem a konyhába, hogy valami ehető dolgot keressek. Végül két szendviccsel a tányéromon mentem fel a szobámba, majd leültem az ágyamra és az ölembe vettem a laptopom, közben pedig enni kezdtem.

Kicsit furcsa volt, hogy most hogyan jött rám ez a netezhetnék... Már elég rég óta nem is használtam a laptopom, főleg netezésre nem. Valahogy sosincs kedvem hozzá, és igazából annyira nem is érdekel, hogy mi folyik a nagyvilágban. Elvagyok én a kis saját életemmel, ami akár lehetne rosszabb is, de azért szinte minden nap gondolok arra, hogy mit csinálnék, ha nem pont akkor mentünk volna azon a bizonyos úton...

Mindegy is, hisz a múlton változtatni nem tudok, sajnos...

Egy nagy sóhajjal a kikapcsolásra kattintva hajtottam le a laptopom tetejét. Mi volt az értelme, hogy bekapcsoltam, azt ne kérdezzétek, hisz semmit nem csináltam rajta. Elment a kedvem tőle, miközben újra a múlton járt a fejem...

Minden egyes nap várok valamire, vagyis lehet inkább valakire, aki újra boldoggá tesz, mint régen. Mert az oké, hogy néha, de komolyan, nagyon ritkán jó kedvem van...

Egy barát hiányzik az életemből, akivel mindent meg tudok osztani, el tudok neki mondani. Aki bármiben, bármikor segít, ha szükségem van rá nem hagy magamra.

Lehet önzőnek hangzik ez az egész, de hiányzik, hogy valaki foglalkozzon velem, úgy fogadjon el, ahogy vagyok... Jó, igaz itt van Carla, aki mindig mellettem van, és segít nekem, de szerintem értitek mire gondolok... Az nem ugyan olyan.

Hirtelen felindulásból elővettem a naplómat, majd egy tollat vettem el az asztalomról, és visszaültem az ágyamra. 

„Kedves naplóm. Elég furcsa lehet, de megint kedvem támadt írni... Azt, hogy miről fogok, nem tudom pontosan. Viszont, amit tudok, az, az, hogy NAGYON hiányzik egy igazi barát az életemből!!

Igazából nem is tudom, mit írjak még... A lényeg már benne van a bejegyzésben, vagyis...

Nem!

Ma elég furcsa dolog történt, ami lehet csak nekem az, de mindegy... Még mindig nem tudom ki az, az öt srác, de ez most nem lényeg... A lényeg az, az, hogy furcsa volt érezni azt, hogy igazán törődnek velem. Nem várta el senki tőlük, hogy ezt tegyék, de megtették. Nem is ismernek, én sem ismerem őket, erre, mégis amiben tudtak segítettek. Ami legfőképp meglepett az, az, hogy biztos vagyok benne, hogy az a sok lány miattuk volt ott. (bevallom, elég jól néznek ki mind az öten...) Azt nem gondoltam volna, hogy a hírnév ellenére is ilyen kedvesek és semmi nagyképűség nincs bennük. Annyira spontánnak tűntek, és úgy éreztem ott magam, mintha már régóta ismerném őket, habár igazából, annyira nem is beszélgettem még velük.

Most is olyan furcsa érzés ment át rajtam mikor a göndör hajúra gondoltam, akinek azt hiszem Harry a neve... Igen az, Harry... J”

Ezzel becsuktam a kis füzetet és az ágyam melletti szekrényre raktam, a tollammal együtt.

6. rész: Muszáj volt elmennem...

Sziasztok! Itt a következő rész. Viszont előtte...
Fogalmam sincs miért de eltűnnek az értékelések, például az előző részhez volt már 3 tetszik, most meg csak 1 van. Most nem tudom, hogy a blogspot szórakozik vagy ti vonjátok vissza az értékeléseket? :/ 
Még csak annyit szeretnék, hogy már nem tudok mit csinálni kiraktam a chat-et és levettem a kódos dolgot a komizásnál.... Mostantól, addig nem hozom majd az új részeket míg legalább egy visszajelzést nem kapok. Sajnálom, de igazából, mivel nem kapok szinte semmi visszajelzést az értékeléseken kívül; amiknél néha nem is tudom egyáltalán hányan értékeltek, mert eltűnnek; úgy érzem, hogy nem tetszik nektek a történet és már megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Viszont nem fogom, mert tudom eddig nem sok minden történt, mostantól fog beindulni a blog. Ezért remélem, hogy mostantól kapni fogok komit esetleg komikat, és a chat-be is írhattok véleményt. 
Kicsit hosszúra sikeredett ez így most az elején, ezért bocsánat. Nem is húzom tovább az időtöket. Remélem tetszeni fog a rész. :) 
                                                                 Jó olvasást! :)

- Uhh, bocsánat! – mondtam; vagyis inkább lehet csak suttogás szintjén volt; mikor nekimentem valakinek...

- Jól vagy? – kérdezte. Én csak megráztam a fejem. Fogalmam sem volt, hogy miért lettem ilyen rosszul, de azt akartam, hogy vége legyen. Szédültem, hányingerem volt, és a fejem is fájt... – Gyere, szerzek neked vizet. – fogta meg a karom a férfi és egy kis épület felé kezdett húzni. Nem voltam biztos benne, hogy meg kéne bíznom benne, de nem volt erőm ellenkezni, csak húzott maga után, én meg szinte mindegyik lépésnél majdnem orra estem. Majd odaértünk az épülethez, ami nem is normális épület volt, hanem valami sátorféle... Mikor bementünk, csak nevetést lehetett hallani, majd pár másodperc múlva, mindenki elhalkult.

- Srácok, adjatok vizet! – szólalt meg a férfi én meg ekkor néztem körbe. Öt korombeli srác állt mellettem, és még pár idősebb ember is volt a sátorban.

- Köszi. – mondtam, megint alig hallhatóan az egyik srácnak, aki odaadta a vizet. Leültem a székre, és a kezembe temettem az arcomat. Majd mikor kicsit alábbhagyott a szédülésem, kibontottam az üveget, és kortyolni kezdtem a vizet...

Esküszöm soha nem volt még ilyen velem, hogy ennyire rosszul legyek, csak úgy hirtelen. Nem értettem, hogy mi a bajom. Majd egyszer csak valaki, egy csomag kekszet nyújtott felém. Felnéztem a kéz tulajdonosára, és elmosolyodtam.

- Köszi. – mondtam a szőke srácnak, és kivettem pár darab kekszet a zacskóból. Eléggé megkönnyebbültem, hisz rájöttem, mi a bajom...

Semmit nem ettem még reggel óta, és már dél körül lehet...

Egy ideig csak a kekszet majszoltam, és vizet is ittam, és egyre jobban lettem, már szinte csak a fejem fájt, de hát nagyjából csak annyira, mint mikor felkeltem. Na, jó kicsit még szédültem is... Közben az öt srác kiment a sátorból, mire mindenki sikítani kezdett, és nagyon nagy hangzavar lett...

Ekkor esett le, hogy miattuk lehet itt ennyi korombeli lány, de én nem is ismerem őket. Mégis, kik ők? Gondolkozásomból, egy elég ismerős hang zökkentett ki. Felnéztem és egy göndör hajú srác állt előttem. Ismerős volt, de fogalmam sincs honnan.

- Jobban vagy már? – kérdezte mosolyogva, és furcsálltam, hogy miért ilyen kedves itt velem mindenki. Mióta Angliába költöztem, csak Carla volt kedves hozzám, senki más... Ő az, aki, mindig kedves velem, mindenki más csak lenéz, és bunkón szól hozzám. Elég sokáig elgondolkozhattam, mert kezdett furán nézni rám.

- Igen, köszi. Mindent köszönök! – mondtam végül, és magamban folytattam a mondatot... Ami csak annyiból állt, hogy „nem sokan bánnak ilyen kedvesen velem, és csak ezért lepődtem meg...”  Hisz ez az igazság, csak igazából semmi közük az én problémáimhoz, és nem azért, mert nem akarom elmondani nekik, igen is nagyon jól esne, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám mindezt... Viszont nem hiszem, hogy hiányzik az életükből, az, hogy rájuk zúdítsam a gondjaimat. Igazából nem is hiszem, hogy érdekelné őket, csak szimplán kedvesek segítettek nekem, most már jól vagyok, és mennem is kéne, nem akarom őket zavarni. Ekkor megijedtem kicsit, mert nem tudtam, hol a táskám, de mellettem volt a földön, így felvettem és felálltam.

- Hova mész? – jött oda hozzám a göndör hajú srác újra.

- Haza. – mondtam, nemes egyszerűséggel. Kicsit bunkónak találtam, ezt a szimpla rövid választ, ezért folytattam. – Köszönöm a segítséget!

- Srácok, gyertek már! Fel a színpadra, nyomás! – jött be egy nagydarab ember, erre mindannyian felpattantak és indultak kifele, kivéve egyiküket.

- Nem mész? – kérdeztem, és elmosolyodtam, mert ő csak engem nézett...

- Biztos jól vagy? Nagyon sápadt vagy...

- Persze jól vagyok, csak valószínűleg hazamegyek és eszek valamit és akkor, már sápadt se leszek... Gondolom én.

- Épp ez az... Gondolod, tehát nem vagy jól!

- Miért izgat ennyire téged, az, hogy jól vagyok-e vagy sem? – kérdeztem, mert nem is tudom miért, kezdtem belátni, hogy igaza van... Még mindig szédültem.

- Mert. – rántott egyet a vállán.

- Hát jó... Köszönöm, hogy aggódsz értem, nem nagyon szokta érdekelni az embereket, mi van velem, és csak ez furcsa nekem. Viszont most, muszáj mennem, mert az unokahúgom biztos vár már rám...

- Jó oké, bocsi, lehet kicsit tolakodó voltam, csak nem akarom, hogy úgy menj haza, hogy rosszul vagy.

- Harry, jönnél végre?! – jött be úja a nagydarab férfi. – Na, mi lesz, gyere már! – szólt rá még egyszer, ezek szerint Harryre, mikor még mindig csak engem nézett. 

- Várj meg és elviszünk valahova, ahol tudsz enni, és talán jobban... Na, mindegy... Khm... Kérlek, várj meg minket. – mondta miközben a szemembe nézett, majd elment. Én meg csak szótlanul néztem utána.

Nem is tudom miért, de az egyik felem azt mondta, hogy maradjak, a másik meg azt, hogy nem. Gondolkozásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Haley volt az...

- Szia! Ne mondj semmit! Már megyek is, várj meg ott, ahova megbeszéltük, jó?! Fél perc és ott vagyok! - mondtam, és szinte kiszaladtam a sátorból. Hát végül nem maradtam ott... Remélem nem bántottam meg, de muszáj volt elmennem...

5. rész: Egyáltalán hova megyünk?

Sziasztok! Tudom, tudom, már egy hete nem hoztam új részt, és ezért bocsánat! Nem volt időm felrakni. :/ Viszont most itt lenne a következő rész. Remélem tetszeni fog. :) 
                                                                       Jó olvasást. :)

Reggel arra ébredtem, hogy Haley beront a szobámba.

- Jess, kelj fel! Elmegyünk valahová! – mondta, vagyis inkább ordította.

- Te nem vagy normális! Egyáltalán hány óra van? – ültem fel az ágyban, miközben a fejemet fogtam. Ugyan is iszonyatosan fájt. – Nyolc óra? Reggel nyolc van, és te felébresztesz?!

- Igen, mivel mennünk kell valahova, úgyhogy siess!

- Rosszul mondtad. Neked kell menned valahova. Ugyan is én, aztán nem megyek sehova! – mondtam felháborodva. Mégis kinek képzeli magát, hogy megmondja nekem, mit csináljak?!

- Pedig fel fogsz kelni, és el fogsz jönni velem!

- Értem! Egyedül nem mehetsz el mi? Ezért kell veled mennem. – nevettem el magam. – Akkor viszont van egy feltételem.

- Azt te csak hiszed, hogy bármit is megteszek neked! – mondta flegmán.

- Hát akkor ez van. Én nem megyek sehova. - húztam magamra a takarómat.

- Jó oké, csak mondd már mi az, és öltözz végre! – adta meg magát, és ijesztően furán nézett rám.

- Egy hétig teljesítened kell mindent, amit kérek. Érted? Bármit kérek, te megteszed nekem. – mondtam mosolyogva. Láttam rajta, hogy mondana valamit, de megelőztem. – Vagy ez, vagy nem megyek veled sehova ma.

- Öltöznél végre? – kérdezte idegesen, majd egy nagy csapódás kíséretében kiment a szobából.

Ekkor vettem észre, hogy jó kedvem van, azt leszámítva, hogy fáj a fejem. Viszont még ezt is ki lehet bírni. Ami a legjobb, hogy nem álmodtam semmit. Vagyis lehet, hogy álmodtam, sőt biztos, mert elvileg az ember mindig álmodik, de nem emlékszem rá. Rég volt már ilyen, de valahogy este elalvás előtt is egy furcsa érzés volt bennem. Nem tudom megfogalmazni, de nagyon bizarr volt.

Szekrényemhez mentem, valami elfogadható ruha után keresve. Végül a világos farmeremnél és az egyik szürke toppomnál döntöttem, ugyan is mikor kinéztem az ablakon a nap csak úgy sütött, egy felhő nem volt sehol. Még szerencse, hogy jó idő volt, így sem volt kedvem elmenni Haley-vel, és ha még hideg is lenne. Azért értékeltem volna, ha legalább elmondta volna Haley, egyáltalán hova akar elrángatni.

- Kész vagy már? – rontott be a szobába a drága unokahúgom.

- Igen, mindjárt. – morogtam.

- Siess, és nagyobb lelkesedéssel, ha már egy hétig azt kell majd csinálnom, amit kérsz! – mondta, és ki is ment a szobából.

Még gyorsan megcsináltam a hajam, ami annyiból állt, hogy kicsit begöndörítettem. Most ehhez volt kedvem. Felkaptam a székemről a táskámat, és már mentem is le.

- Már ideje volt! – mondta Haley, miközben ott toporgott az ajtóban. Nem tudtam, hogy miért ennyire izgatott. Nem akartam megkérdezni, hogy hova megyünk, mert már előre tudtam a válaszát.

- Mielőtt feltennéd a kérdést, hogy hova megyünk. Semmi közöd hozzá. Csak elkísérsz, és ott tőlem elég messze fogsz állni végig. – mondta, ismét flegmán az egészet. Na, igen én megmondtam, hogy előre tudom a válaszát és valahogy pont ilyennek képzeltem el. Csöndben sétáltunk, én kissé lemaradva Haley mögött mentem.

- Nem értem miért kell ennyire sietni. – morogtam.

- Nem is kell értened, csak gyere már, mert már így is csomóan lesznek ott előttem! – fogta meg a karomat és húzott maga után. Hogy is mondjam, igazán kedves. Majdnem orra buktam egy kiemelkedő beton részben. Persze, úgy csinált, mintha észre se vette volna  és húzott tovább. Szerencsére végül nem estem el, viszont tovább loholhattam utána.

Pár perc múlva egyre több ember mellett mentünk el. Ami a legfurább volt, az az, hogy mindegyikük olyan korombeli lány lehetett. Haley egyre jobban gyorsított a tempón, én meg már szinte futottam utána.

- Te maradj itt! Én előre megyek, ha vége lesz, ott találkozunk. – mondta miközben az egyik fa felé mutatott. Majd ment is tovább, be a nagy tömegbe. Nem értettem, hogy mi van itt, de egyre többen lettek, és már nem csak Haley, hanem én is a tömegben voltam. Viszont én nem akartam!

- Elnézést! Bocsi! Bocsánat! – mondtam, miközben próbáltam kijutni a sok ember közül. Mikor végre normálisan tudtam menni, és nem kellett tolakodnom, megálltam, hogy körülnézzek, miért is vannak itt ennyien. Viszont még mindig nem láttam semmit, csak csomó lányt, akik izgatottan állnak. Viszont miért izgatott itt mindenki? Na meg minek kellett eljönnöm ide, úgy hogy még azt sem tudom, mi van itt?

Már ott tartottam, hogy megkérdezem valakitől, hogy mi lesz itt, mikor másodpercek alatt, mindenki sikoltozni kezdett. Majd valaki elkezdett beszélni egy mikrofonba. Igazából nem is figyeltem mit beszél, csak ki akartam jutni a sikoltozó lányok közül. Viszont nem jártam sikerrel. Inkább egyre jobban nyomtak előre, és már oldalról is kezdtek összenyomni. Kezdtem kétségbe esni, ugyan is nem bírom a tömeget, de ez már nem tömeg volt, hanem egy nem is tudom... Csorda. Mindenki lökdösött mindenkit, és mindenkinek egy célja volt: minél közelebb jutni a színpadhoz. Viszont könyörgöm! Nekem csak az a célom, hogy kijussak innen! Nem érdekelt, kik vannak a színpadon, és az sem, hogy a rajongók összenyomják egymást, csak engem engedjenek kimenni a tömegből... Elhatároztam, hogy megpróbálok kijutni. Már nem kértem senkitől bocsánatot csak lökdöstem az embereket. Persze nem durván, csak annyira, hogy kicsit arrébb lépjenek, hogy elférjek mellettük. Pár perc múlva már nem voltak annyian, mint középen, ahonnan nagy nehezen kijöttem, de persze, még mindig sikítozott mindenki. Végül kijutottam egy olyan részhez ahol szinte senki nem volt. Majd körül néztem. A színpadon nem volt senki, de még mindig mindenki sikítozott, meg neveket ordítozott, de nem értettem, hogy pontosan milyen neveket. Valami zene hallatszott a színpad felől, de az, biztos, hogy csak a hangszórókból jött, ugyanis mint már mondtam, senki nem volt a színpadon. Nagyon nem értettem, még mindig, hogy mi van itt, de örültem annak, hogy végre kapok levegőt. Megfordultam, hogy megnézzem, mögöttem, mi lehet, mert ahogy akkor álltam, csak a színpadot lehetett látni meg csomó embert. Viszont megszédültem, majdnem elestem, de nagy levegőt vettem, és elmúlt a szédülés. Eddig nem volt semmi bajom, most meg nagyon furcsán éreztem magam. Emberek jöttek mentek körülöttem, és végre abbahagyták a sikoltozást. Viszont nagyon rosszul voltam, és nem tudtam, mit csináljak, ha leülnék a földre, nagyon hülyének néznének? Azt hiszem igen... Így elindultam valami padot keresve...

4. rész: A második verziónál döntöttem...

Sziasztok! Itt is van a következő rész. Remélem tetszeni fog! Köszönöm az értékeléseket. :) 

                                                                Jó olvasást! :)

Már vagy tíz perce sétáltam, még mindig céltalanul, de élveztem. Jó volt friss levegőt szívni, és ahogy a nap sugarai, csak úgy felmelegítették a testemet, még jobb érzés volt. Az utcákon alig voltak emberek, hisz még csak olyan két óra fele járhatott, ilyenkor mindenki dolgozik, vagy suliban van. Apropó suli... Mintha Haley menne előttem. Ugyan olyan hosszú szőke haj, na meg azt a menést utánozni nem lehet. Azt hiszi ez menő, de igazából a suli nagy része kiröhögi. Nem is tudom... Szerintem elég gáz, úgy „híresnek” lenni a suliban, hogy mindenki csak röhög rajta. Viszont ez megint nem az én dolgom, de azért kíváncsi voltam, hogy most épp hova tarthat...

Kicsit lelassítottam; mert egyre jobban közeledtem hozzá; és követni kezdtem. Vagy negyed órán keresztül csak sétált és sétált keresztül, kasul az utcákban. Esküszöm, mintha az egyik részen többször is átmentünk volna. Nem nagyon értettem, hogy hova tarthat ennyi ideig eljutni.

Majd végül megállt egy épület előtt, várt ott még pár percig, majd bement. Én meg a fejemet a kezembe temetve jöttem rá, hogy mennyire gyerekesen viselkedtem az előbb. Hisz attól még, hogy érdekel mit csinál iskola időben, semmi közöm hozzá. Egy nagy sóhajjal fordultam meg és sétáltam az utca vége felé.

Még mindig nem tudtam, hogy hova menjek, ezért miután kiértem az utcából, megint csak elindultam valamerre. Még olyan tíz percig sétáltam, mikor a St. James parkba értem. A legközelebb lévő padra le is ültem. Kicsit elfáradtam, vagy egy órán keresztül csak sétáltam, úgyhogy szerintem nem meglepő...

Pár perce ültem csak a padon, mikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Carla volt az.

- Igen? – vettem fel.

- Szia Jess! Csak azért hívlak, hogy kicsit később fogok haza érni. Megtennéd azt nekem, hogy Haleynek adsz valami normális ételt? Bármit, csak ne chipszet, meg édességet egyen.

- Persze, adok neki. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretében.

- Köszönöm. Akkor majd este találkozunk. Szia. - mondta, majd kinyomta a telefont. Időm se volt elköszönni, olyan hamar letette. Valami nagyon sürgős dolga lehetett.

 Mivel kezdett későre járni, elindultam hazafele. Semmi kedvem nem volt még főzni is a drágalátos Haleynek, így útba ejtettem a Nando’s -t.

Mivel nem volt nálam túl sok pénz, valami olcsó menüt kezdtem el keresni. Végül peri-peri csirke menünél döntöttem, és magamnak is vettem egyet. Elvitelre kértem, így zacskóban kaptam meg. Kifizettem, és már indultam is haza. Eléggé elegem volt mára a sétálásból, és már a levegő is kezdett lehűlni, de hát valahogyan mégis haza kell jutnom. Már csak pár utcasaroknyira voltam a házunktól, mikor hangzavarra lettem figyelmes, vagyis inkább hangos nevetésre. Hátranéztem. Pár srác közeledett felém. Szinte alig tudtak menni, úgy röhögtek. Nem tudtam, mit csináljak... Gyorsítsak a tempón, és nem érnek utol, vagy tegyek úgy, mintha nem hallanám, hogy jönnek. A második verziónál döntöttem. Hallottam, hogy egyre közelebb és közelebb vannak hozzám, és megállás nélkül nevetnek valamin, néha az egyikük olyan viccesen nevetett, hogy én is elröhögtem magam.

Mikor kicsit kiszélesedett a járda egyesével kerültek ki, majd már azt hittem, hogy nincsenek többen, mikor azt vettem észre, hogy zuhanok, egyenesen a föld felé.

Viszont mikor már készültem arra, hogy ez fájni fog, hirtelen valaki megfogott. A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni.

- Jól vagy? – kérdezte egy kicsit ismerős, ijedt hanggal a megmentőm. Ekkor vettem észre, hogy konkrétan a karjaiban vagyok, ő meg guggol, így gyorsan fel is álltam.

- Persze, jól, bár jobban is vigyázhattál volna... – mondtam, lehet túl bunkón, mikor láttam, hogy a Nando’s-ban vett vacsoránknak annyi, mivel az egész kiborult a földre.

- Sajnálom. Nem figyeltem. – mondta a többi srác után nézve, akik hirtelen megálltak. Igen, szeritnem most tűnt fel nekik, hogy valaki hiányzik...

- Akkor én megyek, mert még vacsorát kell csinálnom. Szia. – köszöntem el kicsit elgondolkodva, azon, hogy mégis mit fogunk mi enni.

- Még egyszer bocsánat. – kiabált utánam, majd befordultam az utcánkba.

Alig vártam, hogy beérjek a házba, mert már szétfagytam. Nagyon hideg lett hirtelen.

Mikor beléptem a házba, bömbölő zene fogadott. Levettem a cipőmet, és fülemet befogva mentem fel Haley szobájához. Kopogás nélkül benyitottam, majd szóltam neki, hogy halkítsa lejjebb.

- Dehogy halkítom. Ki vagy te, hogy meg mondd nekem, hogy mit csináljak? – válaszolt flegmán, majd mutatott az ajtó felé, hogy menjek ki. Most az egyszer nem hagytam, hogy ezt csinálja, és nagy meglepettségére, a hifihez mentem, majd lejjebb vettem a hangerőt.

- Ha nem hallgatod halkabban, akkor Carla véletlen meg fogja tudni, hogy a drága lánya suli helyett a városban kószál. – mondtam, majd meg nem várva a válaszát kimentem a szobából. Láttam rajta, hogy nagyon meglepődött, és az a fej, amit vágott... Megérdemelte, végre vissza tudtam adni azt, amit ő már több hónapon keresztül csinál velem. Remélem most már békén fog hagyni, van nekem elég bajom nélküle is.

Lementem a konyhába és összedobtam pár szendvicset. Mivel nem volt semmi más, amiből normális kaját lehetett volna csinálni. Megvacsoráztam, majd felmentem az emeletre.

- A vacsora az asztalon van. - mondtam hangosan, mikor Haley szobája előtt haladtam el, majd egyből a szobámba mentem. Véletlen kicsit hangosabban csukódott be az ajtó mögöttem, mint terveztem, de annyira nem érdekelt.

Nagyon fáradt voltam, ezért egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, és fogat mostam, majd felvettem a bő pólómat, és már az ágyban is voltam. Magamra húztam a takarómat, és a plafont kezdtem el bámulni. Minden egyes este tartok attól, hogy épp mit fogok álmodni, de most valahogy ez az érzés nem volt bennem. Csupán az álmosságot éreztem, viszont azt nagyon. Így egész hamar, el is aludtam.  

3. rész: Majd alakul valahogy

Sziasztok! Itt a következő rész, remélem tetszeni fog! Köszönöm az értékeléseket! :)
                                                                             Jó olvasást! :)

Miközben sétáltam hazafele, egyre hűvösebb szél kezdett fújni. Kicsit fáztam is, de nem foglalkoztam annyira vele. Ugyan úgy, lassan folytattam utamat.

Pár perc múlva megérkeztek a felhők is, majd egész nagy cseppekben kezdett el csöpögni az eső. Még két utcasaroknyira voltam a házunktól, tudtam jól, hogy nagyon el fogok ázni, ha nem sietek, de még mindig lassan, komótosan sétáltam tovább. Azon a srácon gondolkoztam, aki leült mellém a padra. Vajon már hazament, vagy ő is elázik, mint én? Remélem neki megoldódnak a problémái, ha már nekem sosem fognak...

Már csak pár háznyira voltam a miénktől, mikor egy nagyot dörgött az ég, majd hirtelen szakadni kezdett az eső. – Remek... – morogtam magamban, gyorsabbra véve a tempót.

Ilyen a Londoni időjárás. Elég gyakran esik. Mondjuk engem nem zavar, néha még élvezem is, de most igazán várhatott volna még pár percet.

Gyorsan kinyitottam az ajtót, és besiettem a házba. Annyira nem is áztam el, na jó de...

A hajamból csavarni lehetett a vizet, az összes rajtam lévő ruhából úgyszintén.

Halkan felmentem az emeletre, majd be a szobámba. Ahogy beértem az összes vizes ruhámat levettem magamról, majd a szekrényembe kezdtem kutakodni tiszták után. Csak egy nagy pólót vettem elő, amibe vagy kétszer beleférnék, majd magamra kaptam. A térdemig ér, ezért nem vettem elő semmi gatyát hozzá. Szeretek ebben lenni, kényelmes.

Miután a vizes ruhákat bevittem a fürdőszobába, elővettem a naplómat, és az ágyamra ültem. A jó vastag takarómat magamra húztam, majd az éjjeliszekrényemről elvettem a tollamat, és írni kezdtem.

„Kedves naplóm. Már jó rég óta nem írtam... Valahogy sosincs hozzá kedvem, viszont most van, szóval, hol is kezdjem? Még mindig alig tudok aludni esténként. Egyáltalán elmúlik ez valaha? Remélem, hogy igen, mert már nem bírom... Viszont ezt minden nap, mikor írok, megemlítem nem? Szóval, igen... Kicsit unalmassá kezd válni. Más meg nem történik, ezért fogalmam sincs, mit is írjak...

Ja, de. Mikor a parkban voltam, egy srác leült mellém a padra. Elsőnek megijedtem, de aztán most már csak nevetni tudok magamon, amiért olyan bénán csak felálltam és el akartam menni. Kedves volt, viszont nagy bajban lehet, ha ennyire ki volt akadva. Azért remélem neki legalább megoldódnak a problémái…

Na, ennyi voltam mára, megint jó kreatív voltam, mi?”

Fejeztem be a rövid kis bejegyzést, és becsuktam a naplóm, majd visszatettem a helyére, oda, ahol, senki nem találná meg.

Haley szerintem kapva kapna az alkalmon, hogy beleolvasson, de én nem adom meg neki ezt az örömet, ezért dugom el jól.

Miután visszaültem az ágyamra, és magamra húztam a takarót, csak bámultam ki a fejemből. Nagyon álmos voltam, de nem akartam aludni. Nem akartam azt, hogy megint álmodjak valamit. Na, meg már szinte felesleges lett volna elaludnom, hisz egy óra múlva úgy is kelnem kéne, hogy beérjek a suliba. Ezért hagytam égve a villanyomat, és csak bámultam a plafont.

Fogalmam sincs mikor, de elaludtam. A bejárati ajtó csapódására ébredtem.

- Persze, hogy nem tudja normálisan elhagyni a házat... - mérgelődtem magamban, mikor ránéztem az órára. – Azt meg hogy? – tettem fel magamban a kérdést kikerekedett szemekkel. Ugyan is pontosan 12:00 volt. Már rég iskolában kéne lennem. Viszont nem értem, hogy Carla miért nem szólt...

Úgy voltam vele, hogy már itthon maradok, így belebújtam a szőrös papucsomba és úgy, ahogy voltam lementem a konyhába, hogy egyek valamit. Az asztalon egy cetlit találtam. „Csak azért nem keltettelek fel, mert már nagyon régóta láttalak, ilyen mélyen aludni. Ki kellett pihenned magad. Majd ha hazaértem igazolom a mai napodat. Aztán csak pihenni ma, mert több ilyen nem lesz. ;) C.”

Mosolyogva gyűrtem össze a cetlit és dobtam ki a szemétbe. Carla kérése tökéletesen teljesítve lesz. Ma semmit nem fogok csinálni, csak pihenni. Majd ha hazaért megköszönöm ezt neki. Na, meg alig várom, hogy Haley arcát lássam, mikor megtudja, hogy Carla engedélyével maradtam itthon, csak úgy. Jó, ez szemét volt, de akkor is...

Apropó Haley... Mit keresett ő délben itthon, ha neki, már akkor rég suliban kellett volna lennie?

Nem, mintha meglepődök azon, hogy lóg. Csak rá kell nézni...

Na, mindegy egyszer úgy is le fog bukni, hogy mi jót csinál iskola időben.

Gyorsan összedobtam két szendvicset, és azzal együtt mentem ki a nappaliba, és leültem a kanapéra. Mielőtt elkezdtem volna enni, bekapcsoltam a tv-t. Már nem is tudom, mikor néztem utoljára... Nagyon rég.

Most sem volt túl sok kedvem hozzá, de most mit csináljak?

Már vagy tíz perce csak kapcsolgattam össze vissza, majd végül feladtam és kikapcsoltam. Addigra már rég megettem a reggelimet. A tányért most kivételesen csak beraktam a mosogatóba, hogy majd később elmosogatom.

Felmentem a szobámba, és beálltam a szekrényem elé, hogy valami elfogadható kinézetre váltsak át. Még mindig úgy voltam, ahogy felkeltem, szóval már ideje volt. Na, meg nem akartam itthon maradni, ezért elhatároztam, hogy valahova elmegyek. Pontosan nem tudom, hova, csak az a lényeg, hogy ne itthon üljek egész nap.

Elővettem egy bő fazonú pólót, és a fekete farmeromat. Majd ezekkel együtt bevonultam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, majd miután megszárítkoztam, a hajamat felkötöttem egy laza kontyba. Felvettem az előbb említett ruhadarabokat, és már kész is voltam. Felkaptam az imádott táskámat, majd indultam is. Még mindig nem tudtam, hogy egyáltalán hova, de majd alakul valahogy, nem? 

2. rész: Hisz, ki lenne rá képes?

Sziasztok! Meg is hoztam a következő részt, viszont előtte szeretnék pár dolgot kérdezni, vagyis inkább kérni... 

Tudom, vannak akik olvassák a blogot, hisz az oldalmegjelenítések számán látszik, és köszönöm azoknak, akik értékeltek! Azonban, ha nem nagy kérés, nekem sokat jelentene részenként 1-2 komment. Tudom, igazából ha magamból indulok ki én is csak akkor szoktam komizni blogoknál, ha éppen be vagyok jelentkezve, mert igen... lusta vagyok. :/ 

Viszont azt hiszem, mivel az előző blognál is volt 10 rendszeres olvasóm, 1-2 komi azért össze fog jönni. :)

Nem, nem fogom a részeket komment határhoz kötni. Ha nem jön komi akkor is jönnek rendszeresen a részek, viszont azért nagyon is érdekel, hogy ti mit gondoltok a blogról!! :)

Nem is húzom tovább az időt. 

                                                                         Jó olvasást! :)

Egy korom sötét utcában sétálok, ahol senki sincsen. Ismeretlen ez a hely, vagy legalább is én nem emlékszem, hogy jártam volna már itt... De egyáltalán hogyan kerülök ide?

Az utca végében piros villogó fényt fedeztem fel. Sietősre vettem a tempót, hogy minél előbb kijussak ebből az ijesztő utcából, és hátha van ott legalább egy ember, akitől meg tudom kérdezni, hogy egyáltalán hol vagyok.

Vagy öt percbe telt, mire kiértem az utcából, olyannak tűnt, mintha mindig egy kicsivel meghosszabbodott volna az út, ahogy egyre jobban közeledtem a végéhez.

A villogó piros fény kicsit távolabbról jött. Két nagyobb darab autó állt az utcában, azokon volt a lámpa, ami pirosan villogott.

Ekkor egy kép villant be, amitől megtorpantam… Ha ezek mentőautók, inkább nem is akarom látni, mi van ott. Viszont azt se tudom hol vagyok, így nincs más választásom. Muszáj lesz odamennem a mentőautóhoz, ha az a két autó egyáltalán mentőautó. - próbáltam magamban eldönteni, mit tegyek. Ahogy közeledtem hozzájuk, már látszódott pár ember köralakja is. Tényleg mentősök voltak. Távolabb pedig két összetört autó volt, az egyik kicsit ismerős volt, de nem foglalkoztam vele. - Csak annyit akarok megkérdezni, hogy hol vagyok, és már el is tűntem innen. - gondoltam magamban, és lassan sétáltam tovább.

Mikor a mentőautó hátuljához értem, teljesen lefagytam. Megszólalni nem tudtam, csak éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Mi a franc történt??

- Uram! – mentem oda az egyik mentőshöz, de ő csak simán elment mellettem. - Uram! – szóltam utána kétségbeesetten még egyszer. Megint nem jött semmi válasz. Mindenki átnézett rajtam, mintha nem is látnának.

- Öcsi, kérlek, válaszolj! – rogytam le az öcsém mellé, aki eszméletlenül feküdt a földön. – Miért nincs mellette senki? Miért nem adnak neki valamit, amitől jobban lesz? Hahóó, valaki!! – ordibáltam, miközben annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt. És amit ezután láttam, azt már tényleg nem hittem el.

- Nem, nem, és nem. Az nem lehet! Ilyen nem létezik! – zokogtam, miközben nem hittem a szememnek. És egyszer csak minden elsötétült.

Az ágyamban ülve ébredtem, zokogva. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom...

Annyira élethű volt ez az egész, és iszonyatosan rossz. Igen, emiatt az éjszaka az a napszak, amit utálok...  Ilyenkor mindig beletelik egy kis időbe, mire le tudok nyugodni, azonban most egyáltalán nem ment. Csak sírtam, miközben a polcomon lévő képet néztem. Annyira hiányoznak!

Kimentem a mosdóba és megnyitottam a hideg vizet. Vagy öt percig csak mostam az arcomat. Miután sikerült ezzel egy kicsit lenyugodnom, visszamentem a szobámba és leültem az ágyamra. Csak bámultam ki a fejemből. Majdnem minden este ilyeneket álmodok. És én ezt már nem bírom...

Mindig újra átélem az egészet, ezekben az álmokban. Igaz, most, mint külső ember voltam ott. Viszont azt az érzést, mikor nekünk jött az, az autó, és már akkor tudatában voltam annak, hogy minden megváltozik...

Ha nem álmodnék ilyeneket, lehet, már kicsit jobban túl lennék, ezen az egészen. Jó, abban biztos, vagyok, hogy teljesen sosem leszek túl rajta... Hisz, ki lenne rá képes?

Az lehet, hogy van olyan, aki erre képes lenne, de én, akkor nem tartozom az ilyen emberek közé...

Iszonyatosan álmos voltam, de nem mertem megint elaludni, bár nem mintha tudtam volna, hisz még mindig sírtam. Így felkaptam a pulcsimat és halkan kimentem a szobámból, majd le a lépcsőn. Az ajtóban felvettem a piros converse cipőm, és elindultam a hűvös hajnalban sétálni. Nagyon jól esett, ahogy hirtelen megcsapott a hideg levegő, segített teljesen lenyugodni. Csak sétáltam, és sétáltam, pontos célom nem volt, csak annyi, hogy egy ideig nem akarok haza menni.

Végül a St. James Parkig mentem, ahol leültem egy padra. Kicsit fáztam de nem érdekelt, inkább jól esett.

Az eget kémleltem. Most alig lehetett látni a csillagokat, elvétve fedeztem fel párat az égbolton.

Kis idő után egy kapucnis alak ült le mellém. Szerintem nem meglepő, eléggé megijedtem így arrébb húzódtam, de így sem éreztem túlságosan biztonságban magam, így felálltam és épp indulni készültem mikor az, az alak megszólalt.

- Miattam ne menj el. Nyugi, nem akarok semmit, csak ki kell szellőztetnem a fejem. Ha akarod, elmegyek innen.  – mondta. Kicsit rekedtes hangja volt. Sötét miatt nem láttam az arcát, de fiatal, korombeli srác lehetett szerintem. Nagyon letört volt a hangja, és megsajnáltam. Visszaültem mellé, és csak ültünk egymás mellett, néma csendben.

- Tudod... Én is azért vagyok itt. Hogy kiszellőztessem a fejem. – mondtam, de miután befejeztem a mondatot, éreztem, hogy ez elég bénán hangozhatott. Viszont ő felnézett rám. Mióta leült mellém, először. Ugyan az arcát nem láttam, de éreztem, hogy pontosan rám néz.

- Nem valami biztonságos ilyenkor egyedül mászkálnod... – mondta végül egy kis idő után, majd újra a földet kezdte el bámulni.

- Én ezzel sosem szoktam foglalkozni. Most is csak gondoltam egyet és elindultam sétálni, és sikerrel jártam, mert sikerült lenyugodnom. De minek is fárasztalak ezzel, hisz hallom a hangodon, hogy van neked elég bajod, nem kellenek még az enyéim is... Úgyhogy megyek is, hogy egyedül tudj lenni és gondolkodni. Hidd el ez a legjobb megoldás, legalább is nekem mindig beválik. Remélem, megoldódik, bármi is legyen a bajod. Szia. – mondtam, majd meg nem várva a válaszát elindultam.

- Várj! – szólt utánam. – Nekem is mindig beválik, ez a hajnali séta, majd egyedüllét, és gondolkodás, meg ilyenek. Remélem, a te problémád megoldódik, ha már az enyém nem biztos, hogy meg fog. Elég nagy gázban vagyok... – motyogta az utolsó mondatot halkan, de én azt is hallottam. - Vigyáz hazafele! - mondta kedvesen.

- Bárcsak az enyém, megoldódhatna. - motyogtam magamban, majd elindultam haza. 

1. rész: Üresség

Sziasztok! Mint, ahogy ígértem, itt az első rész. Remélem tetszeni fog. :)

                                                                                     Jó olvasást! :)

Jessica Evans vagyok, 17 éves. Budapesten születtem. Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy miért van angol nevem... Anyukám Angliában született, ott is nőtt fel. Viszont a munkája miatt Magyarországra kellett költöznie. Így találkozott apukámmal, aki szintén angol származású, de csak félig. Szóval félig magyar, félig angol. Ő mindig is Magyarországon élt, Angliában csak párszor járt. Általában nem nagyon volt ideje bárhova utazgatni, így szinte az egész életét Magyarországon belül töltötte.

Én most Londonban élek, viszont nem önszántamból jöttem ide. Be kell vallanom, hogy utálok itt élni... Viszont nem volt más választásom, azután a bizonyos nap után. Már majdnem egy éve volt, és még mindig úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Ami a legrosszabb, hogy már nincs senkim, aki igazán számítana nekem. Konkrétan nincs semmi értelme az életemnek. Igen ilyenkor valakiben felmerülhet a kérdés, hogy ugye nem csinálok semmi hülyeséget magammal. Bevallom egyszer megtettem. Ez a baleset után három hónappal történt, de azóta rájöttem, hogy baromság, és ezzel nem érek el semmit. Nem tudom visszatekerni az időt. Folytatnom kell az életemet, akár tetszik, akár nem. Az már más, hogy majdnem minden este álomba sírom magam, nincsenek barátaim, és ha nem a suliban vagyok, akkor a szobámban ülök, miközben csak bámulok ki az ablakomon. Nem tudom, mikor fogok túllépni ezen az egészen, az is lehet, hogy soha... Viszont azt tudom, hogy még az ellenségemnek se kívánnám ezt az érzést, amit egy szóval tudok csak jellemezni: üresség.

Mondjuk nem, mintha lenne egyáltalán ellenségem, hisz még barátaim sincsenek, amit nem is csodálok. Tudom, hogy taszítom az embereket, de igazából nem is érdekel. Egyáltalán nem hiányoznak az életemből, elég nekem az idegesítő unokahúgom, Haley, akit minden egyes nap el kell viselnem. Ahogy 14 éves létére öltözködik, riszálja magát, és minden egyes percben valamit igazít a hosszú szőke haján. Kiráz tőle a hideg.

Visszatérve a barátokhoz... Még a történtek előtti időben, mikor Budapesten éltem öcsémmel és a szüleimmel, sok barátom volt, akkor még minden szép és jó volt. Maddie, akit legjobb barátnőmnek tartottam, azóta nem keresett, mióta Londonba költöztem. Én meg úgy vagyok vele, hogy nem fogom felhívni, hogy „hahó, igen még élek”.

 Igen, hiányzik. Nagyon is... Mindig megértett engem, és nagyon sok mindenben hasonlítunk, mint például abban, hogy a szülei angolok. Ő volt az, aki, mikor bármi baj volt mellém állt, ha szomorú voltam, megvigasztalt. Ő volt az akit, ha hajnali egykor felhívtam, átjött és reggelig beszélgettünk. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt. Viszont azon a bizonyos napon, ami az egész életemet megváltoztatta, ez mind megszűnt. El sem tudja képzelni, mennyire szükségem lenne rá, akár csak egy beszélgetés sokat jelentene nekem, de ha ő így gondolja, hát legyen. Engem nem érdekel.

Ma épp egy esős nap van. Tudom furcsán hangzik de én szeretem az esős napokat, néha, ha úgy van kedvem akkor csak kimegyek ilyenkor az utcára és élvezem, ahogy egyre több esőcsepp csurog végig az arcom. Most nem volt kedvem hozzá, így csak az ablakomból néztem, ahogy az emberek szaladva mennek az utcán, hogy minél kevésbé ázzanak el. Már vagy negyed órája csak esett és esett, sőt, nem is esett, hanem szakadt...

Hát igen, ilyenekkel szoktam elütni az időt, mikor nem tudok már mit csinálni. Legtöbbször az egész délutánom eltelik a házi írással. Általában mindig mindent átismétlek, hogy minél kevesebb időm legyen arra, hogy elkalandozzak bármi máson, ami után mindig a múlton gondolkodva eszmélek fel.

- Jess, gyere, vacsora! – hallottam Carla hangját lentről. Még egy utolsó pillantást vetettem a zuhogó esőre, majd egy nagy sóhajjal elindultam a lépcső felé. Már majdnem leértem mikor hátulról nekem jött az imádott unokahúgom.

- Jobban is vigyázhatnál! – szóltam rá idegesen Haley-re. Tudom, hogy direkt csinálja, de nekem már nagyon elegem van belőle. Legszívesebben pofon vágnám, mikor ilyeneket csinál, de nem tehetem. Nincs jogom hozzá. Na meg Carla miatt sem engedhetek meg magamnak ilyet. Hisz befogadott engem, mindent megkapok, amire szükségem van. Nem tehetem meg azt, hogy pofon vágom a lányát. Ha ő nem teszi értem azt, amit tett, ki tudja, hol laknék most. Lehet, hogy egy intézetben, de az is lehet, hogy egy idegen családnál. Attól még, hogy utálok itt élni, nagyon jól tudom, hogy lehetne ennél sokkal rosszabb is.

Ilyet nem sokszor mondok, de talán még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy ilyen helyen, és környezetben élhetek. Nem tagadom, elég nagy házban élünk, ami szerintem kicsit túlzás három embernek, de mindegy. Ami a legjobb benne, hogy a szobámhoz van egy külön fürdő, amit csak én használok. Na, meg így, hogy nagy a ház, általában sikerül elkerülnöm Haley-t. Nem tehetek róla... Nem kedvelem. Az igaz, hogy mikor ideköltöztem nem voltam valami kedves hozzá, de megérthette volna, hogy volt okom rá, amiért olyan voltam.

Teljesen más voltam még a nap előtt, ami az ellenkezőjére fordította az életemet. Akkor még az a Jess voltam, aki mindig mosolyog, életvidám, és egyfolytában hülyéskedik. Most meg?! A lány, aki egész nap csöndben van, egyedül megy mindenhova, aki ha nem suliban van, legtöbbször csak a szobájába zárkózva ül és néz ki a fejéből, ha épp tanulni valója sincs. Ez vagyok én. Igen, nagyon megváltoztam, de ez van...

Haley, miután befejezte a vacsorát, vigyorogva állt fel az asztaltól és ment föl a szobájába. És a tányérját mégis ki fogja elvinni? Hát persze, hogy én...

- Hagyjad, majd megcsinálom. – mentem oda Carlahoz és elvettem tőle a koszos tányérokat.

- Köszönöm. – mondta hálásan, majd ő is felment az emeletre. Én meg a konyhába indultam. Szerencsére nem volt sok mosogatni való, így hamar végeztem. Majd végre én is felmehettem a szobámba. Fáradt voltam, de még nem tudtam volna elaludni, ezért beültem az ablakomba, és onnan szemléltem a csillagokkal teli eget. Gyönyörű volt. Ilyenkor mindig próbálom kitalálni, hogy vajon melyik csillag lehet a szüleimé és a testvéremé. Én hiszek abban, hogy még mindig egyfolytában figyelnek, és vigyáznak rám.

Néha úgy érzem, hogy ez csak egy rossz álom és mindjárt felébredek arra, hogy az öcsém beront reggel a szobámba ordibálva, hogy keljek fel, majd felmászik az ágyamra, és ugrálni kezd rajta. Viszont legbelül tudom, hogy ez a valóság és soha többé nem fogom újra látni őket. Iszonyatosan hiányoznak, és úgy érzem, hogy soha nem fogok túllépni ezen az egészen. Még mindig a szemem előtt van az a bizonyos este, amikor elindulunk otthonról a kocsival. Néha azt kívánom, hogy bárcsak én sem éltem volna túl, hisz akkor minden sokkal jobb lenne. Viszont itt vagyok, éppen és egészségesen, szóval muszáj erősnek lennem, és élnem tovább az életemet.

Éreztem, hogy egyre jobban megtelik a szemem könnyel, majd egymás után kezdenek folyni le az arcomon a könnycseppek.

Felálltam az ablakból és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Letusoltam, miközben a hajamat is megmostam. Ezzel mindig egy kicsit le tudok nyugodni... Fogalmam sincs miért, de ahogy érzem, hogy a vízcseppek végigfolynak a testemen, megnyugtat. Miután, már vagy öt perce csak álltam a zuhanyzóban, elzártam a vizet. Megszárítkoztam, majd fogat mostam.

És most következett az a napszak, amit legjobban utáltam... Az éjjel. 

Sziasztok!

Itt is lenne az új blogom, ami remélem tetszeni fog nektek! Igyekeztem, ahogy tudtam, hogy minél előbb elkezdhessem, miután befejeztem a másikat. Bocsánat, hogy ennyit kellett várnotok...
Na, de nem is húzom tovább az időt...
Először is itt lenne a második meglepetésem. Remélem tetszeni fog! Az első rész pedig holnap jön. :) 

A meglepetés pedig egy bevezető, ami mégsem csak egy írott bejegyzés formájában van... 

My Friend, My Love, My Angel: