15. Rész: Elhittem neki

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :) 
                                                                           Jó olvasást! :)

Már nem is tudom mennyi ideje, de egy padon ültem, a parkban. Csak bámultam magam elé, és gondolkoztam azon, amit Haley mondott. Valami megfogott abban a mondatában… „Elegem van belőled, mindent elrontasz!”

Azt ne kérdezzétek, hogy mi, mert nem tudom. Most az egyszer éreztem úgy, hogy Haleynek igaza van. Tényleg én tehetek mindenről. Minden miattam történt úgy ahogy. Hisz...

Nem, ez nem igaz. - ráztam meg a fejem hirtelen. Próbálva kirázni a fejemből ezt a gondolatot. Ha egyáltalán ez lehetséges lenne. Persze, hogy nem lehetséges. Továbbra is, ezen gondolkoztam.

Csak teltek a percek, talán órák is. Viszont nekem olyannak tűnt, mintha csak pár perce, esetleg csak pár másodperce ülnék a padon. Egyedül a sötét parkban, aminek normális esetben ijesztőnek kellett volna lennie, de nekem csak jól esett egyedül lenni. Egyedül lenni és gondolkozni. Igazából csak bámultam magam elé, magamba meredve. Egyetlen egy dolgot tudtam: Nem akarok haza menni.

- Jess? – hallottam, ahogy valaki a nevemen szólít. Kissé megijedtem, nem is hallottam, hogy valaki egyáltalán oda jött volna hozzám. Felnéztem a hang irányába, és habár eléggé ismerős volt a hangja ezelőtt is, meglepődtem. Meglepődtem, mert nem tudtam, egyáltalán mit keres itt ilyenkor. Pár percig csak néztük egymást, majd végül én kaptam el a tekintetem. Semmi kedvem nem volt ehhez. Ahhoz, hogy megint jól félre vezessen. A földet néztem, mintha valami érdekes dolog lenne ott. Éreztem, hogy folyamatosan engem néz, majd egyszer csak leült mellém. Még mindig nem néztem rá, nem akartam.

- Mi a baj? – kérdezte halkan. Rekedtes hangjától, kissé kirázott a hideg.

- Úgyse érdekelne téged. Felesleges elmondanom. – mondtam még mindig a földet pásztázva.

- Ha nem érdekelne, nem kérdeztem volna meg. – mondta, és közelebb húzódott hozzám, olyan közel volt, hogy combja hozzáért az enyémhez. Egy pillanatra odanéztem, majd végül egy nagyot sóhajtva kicsit arrébb húzódtam onnan.

- Elmondom, aztán jót beszélgetünk, majd megint félre vezetsz, mint múltkor.

- Te mégis miről beszélsz? – kérdezte, hangján hallottam a meglepődöttséget és idegességet is. Lehet túl bunkó és száraz voltam vele, de ez az igazság.   

- Tudod te nagyon jól. – nevettem el magam. Ez is csak pár másodpercig tartott, majd újra csak néztem magam elé.

- Na, jó én nem tudom mi bajod van most Jess. Mintha nem is te lennél, esküszöm. Én kérdezhetném inkább azt, hogy miért nem kerestél. Ha akartál volna, felhívhattál volna, de nem tetted. Én meg úgy voltam vele, hogy nem foglak keresni, nem akartam nyomulni. Belenyugodtam abba, hogy semmi több nem lesz. Te így akarod, akkor legyen így.

- Te miről beszélsz? – néztem fel rá. Ekkor ő is felém nézett. Tekintetünk találkozott. Láttam a szemében, hogy nem érti, mi van. Mint ahogy én se értettem mi folyik itt. Viszont igazat megvallva, nem is érdekelt. – Na, jó. Tudod mit? Nem érdekel. Így is elegem van mindenből. Persze, ez is az én hibám, hisz miért ne lenne még egy dolog én miattam. Eddig nem akartam elhinni, próbáltam elterelni a gondolataimat erről, de már kezdem bevallani, hogy Haleynek igaza van. Minden miattam van. Én tehetek mindenről! – mondtam kissé emelkedett hangnemben. Éreztem, hogy a látásom kicsit elhomályosul, ahogy szemem megtelik könnyel. Még egy pillantást vetettem rá, majd felálltam és elindultam. Elindultam, magam sem tudom hova.

- Jess! – szólt utánam, de nem foglalkoztam vele, csak sétáltam tovább.

Majd egyszer csak megfogta a kezem, ezzel megállásra kényszerítve engem.

- Egy szóval nem mondtam, hogy bármiben is hibás vagy. Miért lennél? – mondta halkan.

- Mert miért ne? Minden az én hibámból történt. A baleset is, minden! – szinte suttogtam. Nem tudtam hangosabban beszélni, valahogy nem ment.

- Én... Én sajnálom. Nem akartalak kiborítani. – mondta, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Ekkor megfordultam. Egyből elkapta a tekintetemet.

- Nem a te hibád, hanem ez enyém, mint minden más is. – mondtam, majd próbáltam kihúzni a kezéből az enyémet, sikertelenül.

Ő kicsit szorított a fogásán, hogy ne tudjam kihúzni a kezemet, majd hirtelen magához húzott. Akaratom ellenére is a két kezemmel átöleltem őt. Reflexszerűen jött ez az egész.

- Akkor is sajnálom, bármi is történt. – suttogta a fülembe, mire én csak behunytam a szemem. Jól esett, ami mondott. Hisz nem is ismer, és én se őt, de mégis elhittem neki. Elhittem neki, hogy tényleg így gondolja…

p.s.: Komizni ér! :D

14. Rész: Én mondtam...

Sziasztok! Itt is van a következő rész. Remélem tetszeni fog. Köszönöm az értékeléseket! :) 
                                                                     Jó olvasást! :)

Mivel én nem megyek el Haleyvel ma este, így meg se kérdezi, hogy mehet- e. Hisz tudja, nélkülem nem fogja elengedni Carla. Épp a naplóm után nyúltam, hisz olyan rég írtam már bele, viszont kopogtak az ajtómon.

- Jess, én elmegyek, majd valamikor hajnalban jövök. – jött be a szobámba Carla.

- Hova mész? – csusszant be Haley is, mielőtt becsukódott volna az ajtóm.

- Emilyhez. – válaszolt Carla. – Kérlek, viselkedj normálisan. – mondta Haleynek, aki csak bólintott egyet. – Akkor majd jövök.

- Rendben. Szia. – köszöntem Carlanak, majd ki is ment a szobámból. – Most mit bámulsz? – kérdeztem Haleytől.

- Azt hiszem te, ma egyedül maradsz este itthon. – vigyorgott, én meg egyből megfogtam a karját, mielőtt kiment volna a szobából.

- Ezt rosszul hiszed. Te nem mész sehova. Carla mondta, hogy maradjunk itthon. Ha nem értetted meg, akkor el is betűzöm neked: I-T-T-H-O-N!

- Úgy is fogja tudni, hogy mindketten itthon voltunk. Nem igaz Jess?! – mondta még mindig vigyorogva Haley, és lefejtette ujjaimat karjáról, majd ki is ment a szobámból.

Hogy is mondjam. Remek! Ha ez kiderül, én szívom meg, és ki miatt? Hát persze, hogy Haley miatt!

***

Végül drágalátos unokahúgom tényleg elment a buliba, habár én próbáltam meggyőzni, hogy ne menjen. Igazából nem voltak valami vonzó ajánlataim cserébe. A filmnézés volt az egyetlen program, amit most megemlítenék az ötleteim közül. Viszont nem hiszem, hogy bármivel is meg tudtam volna győzni, még akkor se, ha a képzelő erőm nem a nullával lenne egyenlő ilyenkor este...

Szóval ő elment a buliba, én meg maradtam egyedül itthon. Azt mondta, hogy kora hajnalban haza jön, még mielőtt Carla haza érne. Túlságosan nyugodtan állt hozzá ehhez, hozzám képest, aki egész este azon agyalt, hogy mit fog csinálni, ha Carla előbb érne haza, és nem találná a szobájában a lányát.

A legjobb tervem az volt, hogy azt mondom, hogy én úgy tudom, itthon van... Viszont jól tudom, hogy akkor hazudnék; nem mintha most épp nem azt csinálnám; de az teljesen más lenne szemtől szembe...

Végül olyan tizenegy körül aludhattam el, mivel addig kattogott az agyam ezen az egészen. Viszont úgy tudtam le, hogy minden rendben lesz és Carla nem fogja megtudni, hogy nem volt itthon a lánya. Aztán már csak Haley lelkiismeretén múlik, hogy kiderül-e, de abból kiindulva sosem fog rájönni Carla, mivel Haley és a lelkiismeret, én szerintem kész ellentétek...

***

Nem tudom pontosan hány óra lehetett, mikor hangokra ébredtem fel, amik a földszintről jöttek.

- Istenem Haley, persze, hogy nem tud csöndben maradni... – mérgelődtem magamban, majd lassan felültem az ágyamban, és belebújtam a papucsomban. Az arcomat a kezembe temetve sóhajtottam egyet, majd kimentem a szobámból, és le az emeletre.

- Haley, miért nem tudsz most az egyszer csöndben hazajönni, ha már falazok nek... – mondtam, de az utolsó szótag lemaradt, mikor beléptem a konyhába. Ugyan is nem Haley jött haza, hanem Carla.

- Felébresztettelek? Bocsánat, nem akartam. – mondta Carla, mikor meglátott.

- Am... Igen de semmi baj. Csak egy pohár vízért jöttem le. –mondtam, és már nyúltam is a szekrény felé, hogy kivegyek egy poharat.

- Amúgy valamit mondtál, mikor bejöttél a konyhába, nem? – kérdezte Carla.

- Én, öhm... Nem, nem mondtam semmit. – dadogtam össze vissza.

Ekkor megszólalt Carla telefonja. Én, mint általában, nem figyeltem volna oda mit beszél, hisz nem rám tartozik. Viszont most akaratlanul is odafigyeltem rá.

- Hogy mit csinál Haley? Mégis hol van? Hogy hol? – hallottam, ahogy Carla egyre több kérdést tesz fel, én meg próbáltam magam meghúzni a sarokban a pulton ülve. Én megmondtam, hogy rá fog jönni! Ugye megmondtam?!

- Azonnal odamegyek. – mondta Carla, majd lerakta a telefont és felém fordult. – Csak azt mondd, hogy te úgy tudod Haley a szobájában alszik most, és nem éppen egy buliban van! – nézett rám idegesen, én meg hirtelen semmit nem tudtam mondani. Nem tudtam hazudni, egyszerűen egy szó sem jött ki a számon. Carla tekintete csak egyre szomorúbbá kezdett válni, majd egyetlen egy mondattal ment ki a konyhából: „Most csalódtam benned Jess.”

Ezután már csak az ajtó csapódását lehetett hallani, ami a következő fél percben visszhangzott a házban. Aztán néma csend lett. Én csak ültem tovább a pulton és bámultam magam elé. Tudtam, hogy el kellett volna mondanom, mit akar Haley, vagy csak szimplán nem elengedni ilyen könnyen a buliba...

Hirtelen felindulásból indultam fel a szobámba, ahol átöltöztem és már csak azt vettem észre, hogy a cipőmet veszem fel. 

Pár perc múlva már a ház utcájában sétáltam, ahol a buli volt. Hogy is mondjam, az egész utcán, sőt a közvetlen környékén is lehetett hallani a zenét. Üvegek csörömpölésén, kiáltozásokon, ordibálásokon kívül.

Bementem a házba, és ekkor vettem észre Haleyt a tömegben. Carlat nem láttam, csak az unokahúgomat. Aki nem éppen normális állapotban volt. Odamentem hozzá és magam felé fordítottam.

- Most azonnal haza megyünk.

- Jé, itt egy Jess. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte és elnevette magát. Hogy mégis mi volt ebben olyan vicces, ne kérdezzétek. – De vicces vagy! Csak most kezdődött a buli. Nem megyek sehova. – mondta morcosan, és keresztbe tette mellkasán a karját. Pontosan úgy állt ott előttem mint egy öt éves, megsértődött óvodás. 

- Most hazamegyünk Haley, és számíthatsz egy nagy kioktatásra. Carla is itt van valahol. Ha nem akarod, hogy még mérgesebb legyen, akkor azt ajánlom, most azonnal gyere velem.

- Haley Greene, te mit képzelsz magadról? – hallottam a hátam mögül Carla hangját. – Buliba menni, úgy hogy nem is tudok róla?! Mégis hogy nézel ki? Te normális vagy? – tette fel sorban a kérdéseket Carla, viszont ezek olyanok voltak, hogy válaszolni nem nagyon kellett rá.

- Várjatok itt, nekem még van egy kis elintézni valóm. Majd veled is lesz egy kis beszédem Jess, na meg te se úszod meg ennyivel Haley. – mondta Carla, majd elment valahova.

Én megfogtam Haley karját, és elkezdtem kifele húzni a házból.

- Mégis miért kellett neked szólni neki? – rántott hirtelen vissza magához Haley.

- Nem szóltam neki, valaki felhívta és azután jött ide. – mondtam.

- Persze, ezt be is veszem szerinted? Hát nem. Utállak. Ez lett volna életem egyik legjobb estéje, és te nemhogy leégetsz a barátaim előtt, hogy kifele ráncigálsz a házból, hanem még az anyámat is ide hoztad értem! Neked lehet nem lenne gáz, de nekem az, nagyon is az! Elegem van belőled, mindent elrontasz! Érted?! Mindent! Beleértve azt a bizonyos napot is, akkor is te rontottál el mindent, ezzel elrontottad az én életemet is. Mindenhova veled kell mennem és mindig te vagy az, akire azt mondja Carla „miért nem tudsz úgy viselkedni, mint ő?!” – mondta, sőt szinte ordította Haley. A szavai egyre jobban tudatosultak bennem. Fokozatosan jöttem rá, milyen napra céloz, és miért. Tudta jól, hogy ezzel képes a legjobban úgymond ártani nekem. Ezzel tud „legyőzni”, ha egyáltalán van is miben legyőznie, hisz semmit nem csináltam. SEMMIT.

Láttam, hogy Carla már közeledik felénk. Így még egy utolsó pillantást vetettem Haleyre és elsiettem onnan. Nem tudtam hova indultam, csak egyedül akartam lenni.

„Elegem van belőled, mindent elrontasz!”

„Beleértve azt a bizonyos napot is, akkor is te rontottál el mindent, ezzel elrontottad az én életemet is.”

„Csalódtam benned Jess.”

Haley és Carla mondatai kavarogtak a fejemben, miközben csak sétáltam és sétáltam. Könnyeim miatt homályosan láttam csak. Nem tudtam pontosan merre tartok, de nem is érdekelt. Egyedül akartam lenni és gondolkozni. Gondolkozni azon, hogy tényleg mindent elrontok-e. Hisz van benne valami...

13. rész: Nem megyek el

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. Igen tudom rövid lett, de gondoltam felrakom most, amíg van időm, mert nem tudom mikor fogom tudni hozni a 14. részt. Igyekszem majd minél hamarabb! :) 
Köszönöm az értékeléseket és a komikat is, amiket a chat-be vagy éppen a részhez írtok!! :) 

                                                                         Jó olvasást! :)

Miután kiderült, hogy mi is történt igazából, vagyis inkább mi nem történt, rájöttem arra, hogy én mekkora egy hülye vagyok. Minek kell nekem egy sztárra számítanom, arra számítanom, hogy majd meg fog keresni engem. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy ez igaz volt. Én tényleg nem vagyok normális...

Nagy nehezen de elkészültem, hogy aztán suliba mehessek. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá, sőt... Viszont azt hiszem jobb is volt, hogy be kellett mennem, hisz nem volt egy olyan perc sem, mikor el tudtam volna gondolkodni a dolgokon, amik a fejemben folyamatosan egymást próbálták kitúrni.

Utolsó óra után egyből a szekrényemhez siettem, majd bedobáltam azokat a dolgokat, amik nem kellenek, és végül indultam is haza. Vagyis csak indultam volna...

- Jess, gyere el velem este valahova, kérlek. – fogta meg a karom hirtelen Haley, én azt se értettem, hogyan kerül oda hozzám, és még azt is fel kellett fognom, hogy miért lett hirtelen kedves velem. Hisz az olyan szavakat, mint a „kérlek”, valljuk be, még szinte soha nem mondta nekem.

Lehet túl sokáig néztem őt értetlenül, mivel már kezdett furcsán nézni rám.

- Nekem megéri elmenni veled? – kérdeztem.

- Azt honnan tudjam, hogy megéri-e neked? Majd meglátod. – mondta, újra abban a megszokott stílusában. Na igen ennyi volt a kedvességből, viszont tőle szerintem még ez is túlzás volt.

- Legalább azt mondd meg, hova megyünk! – torpantam meg, mivel ő már húzott volna kifele az iskolából.

- Na mi van Haley, akkor jössz este a buliba? – kérdezte egy számomra ismeretlen srác unokahúgomtól, én meg meglepetten néztem Haleyre. Ez most komoly?

Haley odament hozzájuk. Én meg megpróbáltam volna elosonni mellettük. Már épp kiléptem az iskola kapuján, mikor drágalátos unokahúgom utánam szólt.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. – karolt belém, én meg egyből kibújtam keze alól. Engem csak ne karoljon át. Nem gondolom úgy, hogy olyan jóban lennék, különben is, kényelmetlen volt úgy! Ő csak elnevette magát.

- Mégis mitől lett ilyen jó kedved? – kérdeztem unottan.

- Este buliba megyünk, szerintem ezt most te sem kérdezted komolyan. – mondta még mindig vigyorogva.

- Ki mondta, hogy este buliba megyünk? Mert hogy én nem az, biztos.

- Tudom, hogy eljössz velem. Nem ártana neked valami program, hátha valaki még szóba is áll majd ezután, a buli után veled. - mondta, mire én nagyot néztem.

- Egy: nekem nincs szükségem semmi álbarátra, mert hogy ott csak olyanokra találnék. Kettő: semmi kedvem nincs ehhez. Három:… - mondtam, de hirtelen nem jutott semmi más az eszembe.

- Három... Szereznünk kell valami normális ruhát neked. – egészített ki Haley. Én csak szó nélkül mentem be a házba, azt mondogatva magamban, hogy „Nem megyek el”, mert nem is fogok. Főleg azok után, amiket mondott nekem. Vagy talán ő már el is felejtette ezt az incidenst? Igen, azt hiszem, őt nem érintette annyira meg, vagyis inkább annyira rosszul ez az egész. Hisz miért is érintené meg? Mit számít ez neki? Semmit!

12. Rész: Volt, s nincs

Sziasztok! Mint ahogy ígértem, meg is hoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog. :)                                                                                                                 
                                                                  Jó olvasást! :)

Arra ébredtem fel, hogy folyamatosan zajt hallottam az ablakom felől, vagyis inkább, mintha valami néha, néha nekiütközne. Kíváncsi voltam, hogy mi az, így odamentem, és elhúztam a függönyöm. Viszont, amit akkor láttam, nem hittem a szememnek.

- Ő mégis mit keres itt? Vagyis inkább, honnan tudja, hogy itt lakom? – tettem fel magamban egyre több kérdést, és még mindig nem értettem, hogyan került ide. A kezével mutatta, hogy menjek le. Gyorsan felkaptam a pulcsimat, és már ki is léptem a szobámból. Halkan mentem végig a folyosón, majd végül néhány recsegés után; ami a lépcső hibája, nem az enyém; leértem, és felvettem a cipőmet. Majd végül már kint is voltam. Nem jött el az ajtóig, az igen kicsi kerítésünkön kívül állt. Mosolygott, és ez engem is mosolygásra késztetett. Ahogy oda értem hozzá, meg akartam kérdezni, hogy mégis mit keres itt, de végül nem tettem. Csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást.

- Te hogy kerülsz ide? Hogy találtad meg hol lakom, és honnan tudtad, hogy pont az, az én szobám?

- Még valami? – mosolyodott el, mire zavarba jöttem. Hisz jól letámadtan, viszont én csak nem értettem, hogy mégis mit keres itt. Csak megráztam a fejem, mire ő válaszolni kezdett. – Úgy kerülök ide, hogy valamit elfelejtettem délután, és nem bírtam holnapig várni. A második kérdésre csak annyit, hogy vannak kapcsolataim. – mosolygott egyfolytában, viszont ennél igen nagy késztetést éreztem arra, hogy kérdezzek valamit, de végül nem tettem meg. – Azt, hogy melyik a te szobád. Hát, igazából már kezdtem feladni, mert a másik oldalról kezdtem.

- És ha valakit felkeltettél volna? Valakit, aki nem én vagyok?

- Nem keltettem fel. – vigyorgott. – Csak téged.

- Tegyük fel, hogy például Haleyt kelted fel, és ő vesz észre. Na akkor menekülhetnél, mert le nem tudnád rázni őt. – mondtam, és elnevettem magam, mert elképzeltem ezt az egészet.

- Ki az a Haley? – kérdezte.

- Unokahúgom, akit jobb, ha meg se ismersz szerintem. – mondtam a földet bámulva. – Amúgy mit felejtettél el délután? – kérdeztem kíváncsian.

- Ezt. – mondta, majd egy kis papírt adott oda. Épp már ki akartam nyitni, mikor megfogta a kezem. Ekkor rá néztem. Ő pedig csak mosolygott.

Ekkor történt meg az, ami hirtelen nekem túl gyors lett volna. Lassan közeledni kezdett felém, ajkai már nagyon közel voltak az enyéimhez, mikor én hirtelen kicsit elhúzódtam, és végül csak az arcára adtam neki egy puszit.

Kissé távolabb állt tőlem, majd mélyen a szemembe nézett, azonban a kezemet még mindig fogta, ami mosolygásra késztetett. Ezt a pillanatot a telefonja csörgése rontotta el.

- Bocsi. – motyogta, majd elővette a telefont, és végül fel is vette. Különösebben nem figyeltem oda, mit beszél, hisz még mindig úgy gondolom, nem rám tartozik... Viszont egy mondatra, megint felfigyeltem.

- Oké, rendben, pár perc és ott is vagyok. Szia! – mondta, majd kinyomta a telefont. – Bocsánat, de mennem kell. Örülök, hogy újra találkoztunk, és remélem még fogunk is. Ez már nem rajtam múlik. – mondta mosolyogva, majd közelebb lépett, és adott egy puszit, de még mindig csak az arcomra, és ez így volt tökéletes. – Akkor, szia. – köszönt el, majd már csak azt vettem észre, hogy egyre jobban távolodik, majd tűnik el az utca sarkánál.

Boldogan mentem vissza a szobámba, majd leültem az ágyamra. Igen, kicsit furcsa lehet tőlem azt a szót hallani, hogy „boldogan”. Nem sokszor vagyok az… sőt. Jó sok idő után, most éreztem magam először annak. Hanyatt dőltem az ágyon, és a plafont kezdtem bámulni, majd egy idő után végre sikerült elaludnom...  

***

- Jess, kelj fel, mert el fogsz késni. – hallottam Carla hangját, miután halkan benyitott hozzám.

- Rendben, már fent vagyok. – mondtam.

- Én nem úgy látom. – mondta Carla, és láttam, hogy közben mosolyog.

- Na, most már úgy látod? – ültem fel az ágyban kissé félig álomban, de próbáltam úgy tenni, mintha teljesen fent lennék.

- Már alakul. – nevette el magát Carla, majd kiment a szobámból.

Ekkor ugrottak be az este történtek. Viszont nagyon furcsa érzésem volt. Olyan távolinak, és zavarosnak tűnt ez az egész. Sőt, ahogy teltek a percek, kevésbé emlékeztem erre az egészre. A pulcsim nem rajtam volt, hanem a székemen, de mégis mikor vettem le? - néztem nagyot, de annyira nem érdekelt. Mosolyogva léptem oda a székhez és nyúltam be a pulcsim zsebébe, a cetlit keresve.

Na, ekkor történt az, amikor megijedtem, igen megijedtem, mert nem volt ott, amit kerestem. Ahogy próbáltam visszagondolni az egészre, hogy talán hova rakhattam, nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mikor és hogyan raktam oda a pulcsimat, hisz emlékeztem, hogy nem vettem le. Ebben száz százalékig biztos voltam. Ekkor ugrott be egy ötlet. Egyből a szobájába indultam.

- Haley Greene, te jártál a szobámban? – kérdeztem idegesen.

- Először is, minek ordibálsz már korán reggel, másodszor pedig, minek jártam volna, én a Te szobádban? – nézett rám csodálkozva.

- Ne hazudj! Tudom, hogy kivettél a pulcsim zsebéből egy cetlit, ami fontos nekem, mivel magától nehezen vándorolhatott el onnan! – mondtam, de már kezdtem egyre bizonytalanabb lenni abban, hogy jó helyen keresem-e.

- Tudod, sokszor van az, hogy hazudok, de most tényleg nem hazudok, hisz miért is tenném, egy szaros kis cetli miatt? – és ekkor jutottam oda, hogy tényleg nem nála van az, amit keresek. Viszont akkor hol lehet?

- Jó oké, bocsi. – mondtam, majd már ki is mentem a szobájából.

Lerohantam a földszintre, és ekkor történt már nem is tudom hányadik dolog, ami igen furcsa volt.

- Carla, nem láttad a piros conversemet? – kérdeztem, mire ő csak a fejét rázta.

- Vagy várjál... Az nem az, aminek rossz volt az orra, már, mint el volt szakadva? – kérdezte.

- De, az.

- Akkor ne keresd, tegnap elvittem javítóba, csak elfelejtettem szólni neked, bocsi. – mondta, mire én már komolyan nem értettem mi történt igazából este. – Valami baj van? – kérdezte Carla.

- Nem semmi. – motyogtam, majd felsiettem a szobába.

- Nem, és nem. Az lehetetlen. Ilyen nincs. – motyogtam magamban, miközben újra és újra belenyúltam a pulcsim zsebébe, hátha ott van a cetli, viszont nem volt ott. Ez volt az a pont, amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem az történt, amit hittem, vagyis inkább megtörtént, csak nem igazából. Igen... Álmodtam ezt az egészet…

11. Rész: Mégis mit csinálsz?

Sziasztok! Először is bocsánat, hogy nem hoztam hamarabb a részt. Suli miatt nincs túl sok időm, és tudom mindig ezzel jövök, de tényleg ez az oka... :/ 

Szóval itt a következő rész. A 12. részt pedig még megpróbálom ezen a hétvégén hozni. :) 

                                                                                 Jó olvasást! :)

Mire is gondoltam? Arra, hogy jó barátok leszünk, és majd ő lesz az, akiben megbízhatok, és akinek bármit elmondhatok? Hisz egy híresség, akinek vannak sokkal fontosabb dolgai is. Elegek neki az ő, saját problémái, amiket meg kell oldania. Minek is kéne az életébe egy olyan lány, mint én. Hisz mit is képzeltem ebbe bele? Túl sok mindent… Túl sokat ahhoz, hogy semmit ne jelentsen nekem ez az egész. Ő segítő kész volt, én meg túl naiv voltam.

Hazafele egész úton rajta járt a fejem, megoldást pedig csak egyet találtam: El kell felejtenem. Akármennyire is úgy éreztem, hogy benne megbízhatok, most már az ellenkezőjét érzem. Na meg azt, hogy még jó, hogy semmit nem mondtam el neki. Igaz, kinek mondaná el... Senkinek, de bennem akkor is megvan az, hogy legalább egy dolog van, amit jól csináltam. Viszont ezerszer több dolog, amit nem. Ez a gond. Megint ez az időt visszatekerés hiányzik. Pedig azzal mindent meglehetne oldani. Most komolyan, MINDENT!

Na, jó ez egyre röhejesebbé kezd válni. Be kéne fejeznem ezt a gondolkodást, a Róla való gondolkozást, egyáltalán a Rá való gondolást is. Soha nem fogok újra találkozni vele, nem fogok beszélni vele. Ha nagyon akarta volna, megadta volna a telefonszámát vagy valami, de nem tette, tehát az ő szemszögéből ennyi volt. Ennyi, és az enyémből is csak ennyi lesz. Igen, lesz. Mert én még teljesen máshol tartok. Viszont ez nem lesz sokáig így, abban biztos vagyok...

Egy nagy sóhajjal indultam fel az emeletre és mentem be a szobámba. Beültem az ablakomba, és csak bámultam kifele. A nap épp kezdett lemenni, ami szépen világította meg az eget. Elmosolyodtam.

Emlékszem, mikor egyszer, még nagyon régen öcsémmel együtt néztük a naplementét. Ő pedig megkérdezte:

- Mitől piros az ég? - teljesen ijedt arccal tette fel ezt a kérdést. Nem értette mi történik. 

- Nyugi, csak a Nap megy le. Szép, nem? - mosolyogtam, miközben ő az ölembe ült és bólintott.

Csak három éves volt akkor. Néha csak úgy jöttek neki, az ilyen és ehhez hasonló kérdések, amiken mindig mosolyogtam. Hisz nagyon kicsi volt, nem sok mindent tudott a világról, sőt szinte semmit sem tudott még...

Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem. Nem akartam sírni, és elhatároztam, hogy mostantól nem fogok. Nem fogok azon gondolkozni soha többé, hogy mi lenne ha... Mert most van az, ami van. Nem túl jó, de lehetne rosszabb is, sokkal rosszabb...

- Szeretlek öcsi... – suttogtam végül, majd felálltam az ablaktól, és körbe néztem. Amit láttam, azt mind Carlanak köszönhetem. Ugyan van pár dolog, amit még Budapestről hoztam magammal, de a legtöbb cuccom új, már mint, viszonylag új. A lényeg, hogy nem sok minden van, ami a régi életemre emlékeztet...

- Mégis mit csinálsz? –hallottam Carla hangját kintről, mire felfigyeltem. Majd kimentem a folyosóra.

- Pakolok, nem úgy néz ki? – mondta Haley, és egy nagy dobozt rakott ki a szobájából.

- Arra én is rájöttem, hogy pakolsz, a kérdésem, hogy miért dobozokba? – kérdezte Carla csodálkozva. Én se értettem mi folyik itt.

- Azért, mert ezek már nem kellenek. – mondta Haley, én meg túl kíváncsi voltam, ahhoz, hogy oda ne menjek és nézzek bele, hogy mit tartalmaz az a nagy doboz.

- Ezeket miért dobod ki? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel, mikor megláttam, mik vannak a dobozba. A hangom lehet túl halk volt, ahhoz hogy meghallja, de azt is kinézem belőle, hogy szimplán nem válaszolt nekem.

- Azért, mert nem érdekelnek, utálom őket. Hisz ezt már mondtam is neked, nem igaz? – szólalt meg Haley hirtelen, olyan közelről, hogy kissé összerezzentem bambulásomból. – Vidd el ezeket nyugodtan, ha kell. Úgyis neked valók. Főleg az a göndör húúú. – mondta Haley a kezével mutogatva, amivel nem tudom mit akart elérni, de nem is érdekelt.

- Harrynek hívják… - bukott ki belőlem.

- Tessék? Mondtál valamit? – kérdezte, mire én megráztam a fejem.

- Semmi, nem mondtam semmit. - mondtam, majd visszamentem a szobámba. 

10. rész: Starbucks

Sziasztok! Itt a következő rész, ami igen rövid lett és ezért bocsánatot kérek! Megpróbálom a következő részt minél hamarabb hozni. Azért remélem tetszeni fog. Nagyon köszönöm a komikat és az értékeléseket! :)
                                                                            Jó olvasást! :)

Miután mindketten megittuk az italunkat, még egy kicsit beszélgettünk. Többször is elértünk oda, hogy ha akarom, elmondhatom mi a baj, viszont én nem szándékoztam ezzel terhelni. Változtatni úgyse tud semmin, és akkor meg már fölösleges. Szóval mindig eltereltem valahogy másra a témát, aztán a végén már nem is próbálkozott, mivel megértette, hogy most nem szeretném elmondani neki. Ettől függetlenül vagy ötször megköszöntem neki, hogy megmentett, plusz hogy eljöttünk ide. Igen sokat jelent nekem, hogy úgy, hogy egyáltalán nem is ismer; na jó most már azért a több órás beszélgetésünk után kicsit megismert, és én is őt; törődik velem. Amit nem nagyon szoktam meg. A bizonyos nap óta, szinte magamra vagyok utalva, és igen mindig mondom, hogy ott van nekem Carla, de azért egy anyának mindig is a lánya van első helyen, és én nem vagyok az. Az már más, hogy mindig kedves velem, meg ilyenek, de azért az nem ugyan olyan...

Szóval, visszatérve Harryhez. Nagyon megkedveltem, és most először érzem úgy, több hónap után, hogy van egy személy, akiben teljesen meg tudok bízni. Igen, igaz, hogy csak pár órája ismerem, de úgy érzem, mintha már régóta barátok lennénk.

Mindenféléről beszélgettünk, és szóba kerültek a barátai is. Igazából mondott neveket, miközben vicces sztorikat mesélt, amik tényleg viccesek voltak, de fogalmam sem volt, hogy ki hogyan néz ki. Szerintem láthatta az arcomon, hogy valami nem stimmel, és rájött, hogy mi is az a valami, mivel elővette a telefonját, és egy képet mutatott nekem. Elmondta ki kicsoda, és persze magát is megmutatta rajta; mintha én nem tudtam volna.

- Szóval, akkor balról jobbra: Niall, Liam, Louis, Zayn, és te. - közben minden név után ránéztem, hogy jót mondok-e.

- Igen. – nevette el magát.

- Most mi az? – kérdeztem, mert tényleg nem értettem mi olyan vicces neki hirtelen.

- Semmi, csak aranyos volt, ahogy mindegyik név után kérdőn néztél rám, hogy jót mondasz-e. – nevetett még mindig, és erre én is elmosolyodtam. – Kérsz még egyet? – kérdezte, a poharamra nézve.

- Nem, köszönöm. – mondtam, még mindig mosolyogva.

Ekkor megszólalt a telefonja.

- Bocsi. – mondta, miközben felvette. Különösebben nem figyeltem, hogy mit beszél, mivel úgy gondolom, ami nem rám tartozik, nem is kell tudnom. Szóval csak nézelődtem, na meg néha Harryre is néztem, miközben telefonon beszélt. Az utolsó mondatra, mégis felfigyeltem.

- Oké, rendben, pár perc és ott is vagyok. Szia! – mondta, majd kinyomta a telefont. – Bocsánat, de mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk, és remélem még fogunk is. – mondta, miközben már fel is állt, és kidobta a poharát. – Akkor, szia! – mondta, és amit ekkor csinált, nagyon meglepett. Szorosan megölelt, majd egy puszit adott az arcomra.

- Szia. – mosolyodtam el. Majd a tekintetemmel követtem, ahogy elindul a kijárat felé. Miután kiment az épületből hiányérzetem támadt. Majd pár perc múlva leesett, hogy miért, és ettől kicsit megijedtem. 

Mégis hogy fogom én elérni? Hogy beszéljük meg, mikor és hol találkozunk újra? Vagy ez csak egy kamu szöveg volt, és nem is akar többet találkozni velem? Talán félre ismertem volna? Ezek, és ezekhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, és éreztem, hogy minden eddig érzett jókedv, öröm, és az érzés, hogy végre van valaki, akiben megbízhatok, fokozatosan eltűnik...

9. rész: Ezt senki nem érte el...

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt! Valahogy sose jött össze, hogy felrakjam... :/ Na de most itt van, úgyhogy nem is húzom tovább az időt! :) Remélem tetszeni fog! 
                                                                        Jó olvasást! :)

He doesn't even know me...

Egy ideig csak néztük egymást, de én most nem bírtam semmi normálist kinyögni. Igazából teljesen máshol járt a fejem.

- Bocsi. – csak ennyit mondtam végül és már indultam is a park irányába. Tudom, nagyon szemét voltam most vele, de igazat megvallva nem sok kellett ahhoz, hogy kitörjön belőlem a sírás, és nem akartam, hogy így lásson. Muszáj volt azt tennem, amit tettem. Mikor megálltam a zebránál, és vártam, hogy zöldre váltson, visszanéztem egy pillanatra... Talán legbelül azt akartam, hogy lássam. Lássam, ahogy közeledik felém, és tudjam, hogy érdekli, mi van velem. De miket is képzelek, hisz nem is ismer, azt se tudja ki vagyok. Na meg persze igazából én se tudom, hogy ő kicsoda.

Könnyeim csak úgy peregtek egymás után lefele az arcomon, miközben észrevettem, hogy senki nincs körülöttem. Szó szerint senki... Sietve mentem a zebra felé, mivel minél előbb a parkba akartam érni...

Igazából semerre se figyeltem, csak sétáltam és sétáltam, és már épp le akartam lépni a járdáról, viszont csak egy hangos dudálásra lettem figyelmes.

Ami a legfurcsább az, az, hogy meg se ijedtem. Tudom, hülyén hangzik, de olyan volt, mintha lelassult volna körülöttem minden, és én csak vártam, hogy történjen valami. Bármi, ami csakis jobb lehet annál az érzésnél, amit éreztem. Igen... Megint az ismerős üresség, ami azt hittem már eltűnt, de úgy látszik mégsem...

Viszont végül semmi nem történt, legalább is semmi olyan, amire számítottam... Csak annyit éreztem, hogy valaki átkarol, vagyis inkább úgy mondanám, hogy erősen tart. Nem tudom mi ütött belém. Be kell vallanom, hogy tényleg nem volt körülöttem senki mikor leléptem a járdáról, de a lámpát nem néztem meg, nem akartam, nem érdekelt.

- Jézusom, jól vagy? – hallottam egy ismerős hangot, és ez zökkentett ki a gondolkodásomból, amit lehet nem is kéne annak neveznem, inkább úgy mondom, a hülyeségemből... Mert ez az volt.

Kinyitottam a szemem, és megint vele találtam szembe magam. Ő húzott vissza... Igen, visszahúzott a járdára mielőtt bármi történt volna. Megmentett, úgy, hogy igazából nem is ismer, hisz, most komolyan, azt se tudja, ki vagyok...

- Miért? – csak ennyit kérdeztem, ő meg értetlenül nézett rám. Én teljesen komolyan gondoltam ezt a kérdést. Hisz mégis, tényleg... miért? Viszont ez az egyetlen szóból álló kérdésem talán nem is csak arra vonatkozott, hogy megmentett... Hanem minden másra is, legfőképp arra, hogy miért történt úgy, ahogy történt azon a napon...

Ő még mindig csak értetlenül nézett rám, ez volt az a pont, mikor nem bírtam tovább. Arcomat a kezembe temettem, és kitört belőlem a zokogás. Igen... nem akartam, hogy így lásson, de nem bírtam tovább.

- Hé, nyugi. Fogalmam sincs mi a baj, de minden rendben lesz. – mondta miközben még mindig ölelt. Más helyzetben meglepődtem volna ezen, de most nem tudtam erre gondolni. Haley szavai visszhangzottak a fejemben, na meg a múltnak a képei is előjöttek.

- Semmi nem lesz rendben... – motyogtam, mire ő megérintette az állam, arra célozva, hogy nézzek rá.

- Figyelj... Tudom, nem ismersz, és igazából én se téged. Viszont, ha akarod, elmehetünk a parkba sétálni, vagy igazából bárhova és elmondhatod mi a baj. Ha tudok, segítek. – mondta mélyen a szemembe nézve. Először majdnem mondtam, hogy „nem tudsz, hacsak az időt nem tudod visszatekerni” viszont nem akartam bunkó lenni, így csak bólintottam egyet.

Ő kérdőn nézett rám, gondolom azért, mert meg akarta tudni, hogy akkor hova is menjünk. Én egyből a Starbucks irányába néztem. Elmosolyodott, és elindultunk az előbb említett hely felé.

Mindketten egy-egy vanilia latte-t kértünk; igen, én ismét, mivel az előzőt Haley ügyesen kilökte a kezemből; és a két pohárral együtt kerestünk egy üres, viszonylag eldugott asztalt, majd leültünk egymás mellé.

- Khm... Szóval. Ha akarod, tényleg szívesen meghallgatlak, és ha tudok, segítek. Viszont szerintem kezdjük a legelejéről. – mondta, mire én kíváncsian néztem rá, hogy mire is gondolhat. – Harry Styles vagyok. – nyújtotta a kezét felém, mosolyogva.

- Jessica Evans, de csak simán Jess. – fogtam vele kezet, miközben azon gondolkoztam, hogy most komolyan mondjam el a bajaimat neki? Igazából szerintem fölösleges olyannal fárasztanom, amin úgyse tud segíteni. Szóval szépen lassan eltereltem a problémámról a témát, és én nem normális, egyből feltettem az első eszembe jutó kérdést, ami annyiból állt, hogy „Miattatok volt ott múltkor annyi korombeli lány?” Viszont mire befejeztem a mondatot, elnevette magát. Elején nem értettem mi van, de aztán elmesélt mindent. Konkrétan felfogni sok volt hirtelen nekem, hogy ilyen normálisak, és kedvesek, miközben világsztárok... Nekem mindig az volt a véleményem az összes hírességről, hogy beképzelt barmok. Nem is érdekelt semmi velük kapcsolatos dolog. Viszont nagyon is tévedtem, mert ők, mint One Direction, teljesen normálisak, spontának, és kedvesek...

Szóval igen... Mindenféléről beszélgettünk, és ami a legfurcsább az, az, hogy a rossz kedvem teljesen elszállt.

Vanilia latte-mat kezdtem el iszogatni, miközben kicsit elbambulhattam, mivel csak arra lettem figyelmes, hogy Harry felemeli a telefonját, és lefotóz.

- Te mit csinálsz? Azonnal töröld ki. – mondtam lerakva a poharamat az asztalra.

- Dehogy törlöm.

- Dehogy nem. – mondtam, miközben nyúltam volna a telefonja után, de ő egyre távolabb tartotta tőlem. – Hallod, töröld már ki. – mondtam már nevetve, mire ő hirtelen felült.

- Végre nevetni is látlak. – mondta vigyorogva, miközben mélyen a szemembe nézett. Itt volt az alkalom, hogy kikapjam a kezéből a telefont, meg is tettem.

- Húú, hogy te... – kezdett bele a mondatba, de nem fejezte be.

- Hogy én? – nevettem, miközben nyugodtan kitöröltem a képet, majd visszaültem mellé.

- Legalább egy normális képet, légyszi. – nézett rám boci szemekkel, és ennyi kellett, hogy belemenjek.

- Oké... – mondtam egy nagy sóhajjal, és közelebb húzódtam hozzá.

- Mosoooly. – mondta, de én mosoly helyett csak egy hülye fejet vágtam.

Mikor megnéztük a képet, mindketten meglepődtünk a másikon, ugyanis semelyikünk se csak simán mosolygott.

- Mi az a fej? – kérdeztem nevetve.

- Ezt a kérdést én is feltehetném. – mondta.

- Na, töröld ki, csináljunk egy normálisat. – mondtam mire ő hirtelen felpattant, miközben csak megrázta a fejét.

Azt hittem el tudom venni tőle, de ő gyorsabb volt, na meg magasabb is, szóval feltartotta a telefont, és én már nem is értem el. Végül feladtam és visszaültem.

- Tudtam, hogy egyszer úgyis feladod. – mondta miközben zsebre rakta a telefonját, és mellém ült.

- Én meg tudom, hogy egyszer úgyis ki fogom törölni azt a képet. – mondtam vigyorogva, mire rám nézett. Csak néztünk egymás szemébe, miközben egy furcsa érzés ment végig rajtam, viszont ezt megfogalmazni nem tudom...

Ekkor olyat tettem hirtelen felindulásból, amin magam is nagyon meglepődtem. Egy puszit adtam neki, és mielőtt, mindenki másra gondolna, nem, nem oda... Ez csak egy arcra puszi volt, de tőlem még ez is szokatlan.

Igazából fogalmam sincs mi történt velem ebben a pár órában, mikor vele voltam, de teljesen olyan érzés volt, mintha kicserélődtem volna. Egy másodpercig se gondoltam a múltra vagy éppen bármi rosszra, csak a pillanatnak éltem, és igazán jól éreztem magam. Majdnem egy év után először. Nem tudom mit, de valamit nagyon tud, mivel ezt, azóta, a bizonyos nap óta senki nem érte el...

p.s.: Komikat hagyni ér! :D

8. rész: Ehhez már nincs joga.

Sziasztok! Mint ahogy ígértem, itt a következő rész. Ez jóval hosszabb mint az előző. Nagyon örülnék, ha kapnék pár visszajelzést ehhez a részhez is. :) Remélem tetszeni fog. 

                                                                   Jó olvasást! :)

Igazából nem is emlékszem, hogy mikor és hogyan aludtam el, csak hirtelen elnyomott az álom...

Reggel arra ébredtem, hogy Haley beront a szobámba. ;hát igen, ezt már megszokhattam volna tőle, de azért egymás utáni két napon is?!; Már épp nyitottam a számat, hogy mondjak valamit erre a bejövetelére, de ő gyorsabb volt.

- Csak azért jöttem, hogy megmondjam neked, nem fogok semmit teljesíteni, bármit is kérsz, ugyan is semmi nem úgy alakult tegnap, ahogy terveztem, szóval ennyit az alkunkról! Na, pá! – hadarta el gyorsan a mondandóját és már ment is ki a szobámból. Én csak nagy szemekkel néztem utána és konkrétan már a szám is majdnem hogy tátva maradt tőle...

Ugyan gondolkoztam azon, hogy utána megyek és felteszem neki a kérdést: Ugyan mit képzelsz magadról?

Viszont nem tettem semmit, csak ültem tovább az ágyamon és elmeredtem gondolataimban.

- Jó reggelt Jess! – jött be Carla, egy kis idő után a szobámba.

- Jó reggelt! – mondtam, miközben rendbe raktam az ágyam.

- Még mindig nem tudod, mi a baja Haleynek? – kérdezte pár perc csönd után, amit furcsálltam is, mert konkrétan csöndben állt a szobámban, és nézte, ahogy rendet rakok.

- Fogalmam sincs, és szerintem neked sokkal előbb el fogja mondani, mint nekem. – mondtam felé fordulva, majd miután ő csak bólintott egyet, én hozzá tettem még valamit az előző válaszomhoz. - Bármi is a baja, szerintem, csak ki kell tombolnia magát és lenyugszik.

- Hát, azért köszönöm. Remélem, igazad van, mert már nem tudok mit csinálni vele. – mondta, és a végére, idegesen elnevette magát.

Miután Carla kiment a szobámból, én a fürdőszobám felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam, és fogat mostam, közben pedig kitaláltam, hogy elmegyek a Starbucks-ba, úgyis nagyon rég voltam már ott. Végül a hajamat kissé begöndörítettem, majd a szekrényemhez mentem, hogy kiválasszam, mit vegyek fel. Egy csíkos mólómnál és a fekete csőgatyámnál döntöttem. Miután átöltöztem, felkaptam a táskámat az ágyamról, és a telefonommal a kezemben mentem ki a szobámból.

Nem kellett sok ahhoz, hogy összeütközzek Haleyvel, mikor kiléptem az ajtómon, de végül nem történt semmi. Ő csak fejét megrázva ment be a saját szobájába.

Mielőtt elindultam volna, összedobtam magamnak egy szendvicset, és gyorsan meg is ettem azt, ezzel pedig konkrétan az ebédet tudtam le, mivel, már egy óra volt, mikor elindultam.

Nincs olyan messze tőlünk a Starbucks, szóval egész hamar oda is értem. Alig voltak bent, és egyből kérhettem is, amit akartam.

- Egy Vanilia Latte-t kérek. – mondtam, ahogy a pulthoz értem.

- Tessék hölgyem. – adta oda pár perc múlva a pohár italt a dolgozó srác, miközben egyfolytában mosolygott.

- Köszönöm. – mondtam, és lehet, hogy túlságosan fapofával, de nem tehetek róla, nagyon idegesített.

A vanilia latte-mat szürcsölve léptem ki az épületből, és mivel nem volt pontos célom, elindultam az egyik irányba.

Miközben már egy ideje sétálgattam össze-vissza, amerre kedvem tartotta, egy nagy tömeget vettem észre kicsit távolabb tőlem. Egy ideig csak néztem arra fele, de végül úgy döntöttem megnézem, mi lehet ott. Végül is, baj nem lehet belőle, nem?

Szóval lassan sétálva indultam el a tömeg felé, miközben folyamatosan azon járt az agyam, hogy mi lehet ott. Viszont valaki hirtelen megfogta a karom és hátrafele, vagyis magához húzott, nekem pedig ettől a váratlan történéstől kiesett a pohár is a kezemből.

- Mégis mit képzelsz magadról? Miért kellett elmondani Carlanak, hogy suli helyett máshol voltam? Egyáltalán te honnan is tudod, hogy nem suliban voltam, talán követtél? Hát persze, hogy is nem gondoltam erre... – kezdett el ordítozni a hátra rántóm, mikor felé fordultam, aki nem más volt, mint a drágalátos Haley.

- Először is, lenyugodnál?! Én semmit nem mondtam Carlanak. Mégis hogy találtál meg? Hisz még én sem tudom pontosan, hogy most hova tartok! Szóval inkább én kérdezhetném meg azt, hogy követtél? Na meg nincs jogod így beszélni velem! - az elején még normális hangnemben beszéltem de a végére lehet már túlságosan hangos is voltam...

- Persze, és ezt el is hiszem szerinted?! Na meg az, hogy követtelek... Ne legyél már ennyire röhejes! Egyértelmű volt nekem mikor elmentél otthonról, hogy a Starbucksba fogsz jönni, és lám! Egy sarokkal arrébb meg is találtalak! Mióta idejöttél, azt hiszed, hogy te vagy a miss úri hölgy! Bármit megkapsz, amit kérsz, és bármit megtehetsz, amit akarsz. Nekem meg mindig el kell viselnem, hogy CSAK veled enged el szinte mindenhova! Elegem van belőled, és utálom a szüleidet, hogy így ránk hagytak téged. Elvoltam én nélküled is, hidd el!   – folytatta Haley, még mindig nem normális hangnemben, viszont most már túllőtt a célon...

- Mégis hogy merészeled belekeverni ebbe a szüleimet?! Nagyon jól tudod, hogy mi történt és hogyan, na meg hogy miért!! Ha én nem felejtem otthon azt a szaros emléklapot, akkor még ők is itt lennének velem, az öcsémmel együtt! Tudod jól, hogy én minden egyes nap azzal küzdök meg, hogy ne emésszem magam azon, hogy miattam nincsenek most már velünk! Hogy lehetsz ilyen? Talán az nem jutott még eszedbe, hogy Carla csak azért mondja mindig azt, hogy velem mehetsz ide, meg oda, mert talán azt akarja, hogy jóba legyünk. Igen én próbálkoztam, de te csak eltaszítottál magadtól és mindig irányítani akarsz engem, a kemény 14 éveddel. Húúú most többnek nézel ki, mint amennyi idős vagy, nagyon nagy szám, tényleg! Most igazán nagynak érezheted magad... – fakadtam ki és a végére, már csak azt vettem észre, hogy egyre több könnycsepp folyik végig az arcomon. Az engem nem érdekel, hogy rólam miket mond, de ha a szüleimet is belekeveri, ahhoz már nincs joga. – Tudod mit?! Fölösleges neked ezeket elmondanom, mert úgyse fogod felfogni, hogy igen is vannak nagyobb gondok, mint nem tudni, melyik kabátot vegyed meg!! – mondtam, lehet egy kicsit túlságosan is hangosan, de már nem érdekelt. Csak álltam előtte pár másodpercig, majd megfordultam és elindultam arra ahol előbb még a nagy tömeg volt. Igen, most már nem volt ott, de nem is érdekelt, csak egy olyan helyre akartam jutni ahol kevesebb az ember, és nyugodtan tudok gondolkodni.

Már egy ideje csak sétáltam, és sétáltam, mikor hirtelen valakibe beleütköztem. Igazából azt se tudom, hogy került elém, vagy lehet én voltam csak a béna, na mindegy. A lényeg, hogy ha nem fog meg én a földön kötök ki. Már épp mondani akartam, hogy bocsánat, majd terveztem volna csak simán tovább menni, de egy ismerős arccal találtam szemben magam.

p.s.: Bocsánat, hogy megint ezzel jövök, de ha valaki nem nyitotta még meg, akkor nagyon megköszönném, ha megtenné. Nagyon fontos ez nekem! http://jamplify.com/9WxLGu

Sziasztok!
Bocsánat, most nem részt hoztam, de nekem ez nagyon fontos.
Van egy Union J nevű banda, és egy velük kapcsolatos versenyről lenne szó. 
Csak annyit kéne tennetek, hogy megnyitjátok a linket amit berakok ide a szöveg alá, és minél többen nyitjátok meg én annál több pontot kapok. Az első 10 nyer valamit és NAGYON sokat jelentene, ha segítenétek nekem!! 
http://jamplify.com/9WxLGu

p.s.: Ma vagy holnap jön a 8. rész. :)