15. Rész: Elhittem neki

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :) 
                                                                           Jó olvasást! :)

Már nem is tudom mennyi ideje, de egy padon ültem, a parkban. Csak bámultam magam elé, és gondolkoztam azon, amit Haley mondott. Valami megfogott abban a mondatában… „Elegem van belőled, mindent elrontasz!”

Azt ne kérdezzétek, hogy mi, mert nem tudom. Most az egyszer éreztem úgy, hogy Haleynek igaza van. Tényleg én tehetek mindenről. Minden miattam történt úgy ahogy. Hisz...

Nem, ez nem igaz. - ráztam meg a fejem hirtelen. Próbálva kirázni a fejemből ezt a gondolatot. Ha egyáltalán ez lehetséges lenne. Persze, hogy nem lehetséges. Továbbra is, ezen gondolkoztam.

Csak teltek a percek, talán órák is. Viszont nekem olyannak tűnt, mintha csak pár perce, esetleg csak pár másodperce ülnék a padon. Egyedül a sötét parkban, aminek normális esetben ijesztőnek kellett volna lennie, de nekem csak jól esett egyedül lenni. Egyedül lenni és gondolkozni. Igazából csak bámultam magam elé, magamba meredve. Egyetlen egy dolgot tudtam: Nem akarok haza menni.

- Jess? – hallottam, ahogy valaki a nevemen szólít. Kissé megijedtem, nem is hallottam, hogy valaki egyáltalán oda jött volna hozzám. Felnéztem a hang irányába, és habár eléggé ismerős volt a hangja ezelőtt is, meglepődtem. Meglepődtem, mert nem tudtam, egyáltalán mit keres itt ilyenkor. Pár percig csak néztük egymást, majd végül én kaptam el a tekintetem. Semmi kedvem nem volt ehhez. Ahhoz, hogy megint jól félre vezessen. A földet néztem, mintha valami érdekes dolog lenne ott. Éreztem, hogy folyamatosan engem néz, majd egyszer csak leült mellém. Még mindig nem néztem rá, nem akartam.

- Mi a baj? – kérdezte halkan. Rekedtes hangjától, kissé kirázott a hideg.

- Úgyse érdekelne téged. Felesleges elmondanom. – mondtam még mindig a földet pásztázva.

- Ha nem érdekelne, nem kérdeztem volna meg. – mondta, és közelebb húzódott hozzám, olyan közel volt, hogy combja hozzáért az enyémhez. Egy pillanatra odanéztem, majd végül egy nagyot sóhajtva kicsit arrébb húzódtam onnan.

- Elmondom, aztán jót beszélgetünk, majd megint félre vezetsz, mint múltkor.

- Te mégis miről beszélsz? – kérdezte, hangján hallottam a meglepődöttséget és idegességet is. Lehet túl bunkó és száraz voltam vele, de ez az igazság.   

- Tudod te nagyon jól. – nevettem el magam. Ez is csak pár másodpercig tartott, majd újra csak néztem magam elé.

- Na, jó én nem tudom mi bajod van most Jess. Mintha nem is te lennél, esküszöm. Én kérdezhetném inkább azt, hogy miért nem kerestél. Ha akartál volna, felhívhattál volna, de nem tetted. Én meg úgy voltam vele, hogy nem foglak keresni, nem akartam nyomulni. Belenyugodtam abba, hogy semmi több nem lesz. Te így akarod, akkor legyen így.

- Te miről beszélsz? – néztem fel rá. Ekkor ő is felém nézett. Tekintetünk találkozott. Láttam a szemében, hogy nem érti, mi van. Mint ahogy én se értettem mi folyik itt. Viszont igazat megvallva, nem is érdekelt. – Na, jó. Tudod mit? Nem érdekel. Így is elegem van mindenből. Persze, ez is az én hibám, hisz miért ne lenne még egy dolog én miattam. Eddig nem akartam elhinni, próbáltam elterelni a gondolataimat erről, de már kezdem bevallani, hogy Haleynek igaza van. Minden miattam van. Én tehetek mindenről! – mondtam kissé emelkedett hangnemben. Éreztem, hogy a látásom kicsit elhomályosul, ahogy szemem megtelik könnyel. Még egy pillantást vetettem rá, majd felálltam és elindultam. Elindultam, magam sem tudom hova.

- Jess! – szólt utánam, de nem foglalkoztam vele, csak sétáltam tovább.

Majd egyszer csak megfogta a kezem, ezzel megállásra kényszerítve engem.

- Egy szóval nem mondtam, hogy bármiben is hibás vagy. Miért lennél? – mondta halkan.

- Mert miért ne? Minden az én hibámból történt. A baleset is, minden! – szinte suttogtam. Nem tudtam hangosabban beszélni, valahogy nem ment.

- Én... Én sajnálom. Nem akartalak kiborítani. – mondta, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Ekkor megfordultam. Egyből elkapta a tekintetemet.

- Nem a te hibád, hanem ez enyém, mint minden más is. – mondtam, majd próbáltam kihúzni a kezéből az enyémet, sikertelenül.

Ő kicsit szorított a fogásán, hogy ne tudjam kihúzni a kezemet, majd hirtelen magához húzott. Akaratom ellenére is a két kezemmel átöleltem őt. Reflexszerűen jött ez az egész.

- Akkor is sajnálom, bármi is történt. – suttogta a fülembe, mire én csak behunytam a szemem. Jól esett, ami mondott. Hisz nem is ismer, és én se őt, de mégis elhittem neki. Elhittem neki, hogy tényleg így gondolja…

p.s.: Komizni ér! :D