14. Rész: Én mondtam...

Sziasztok! Itt is van a következő rész. Remélem tetszeni fog. Köszönöm az értékeléseket! :) 
                                                                     Jó olvasást! :)

Mivel én nem megyek el Haleyvel ma este, így meg se kérdezi, hogy mehet- e. Hisz tudja, nélkülem nem fogja elengedni Carla. Épp a naplóm után nyúltam, hisz olyan rég írtam már bele, viszont kopogtak az ajtómon.

- Jess, én elmegyek, majd valamikor hajnalban jövök. – jött be a szobámba Carla.

- Hova mész? – csusszant be Haley is, mielőtt becsukódott volna az ajtóm.

- Emilyhez. – válaszolt Carla. – Kérlek, viselkedj normálisan. – mondta Haleynek, aki csak bólintott egyet. – Akkor majd jövök.

- Rendben. Szia. – köszöntem Carlanak, majd ki is ment a szobámból. – Most mit bámulsz? – kérdeztem Haleytől.

- Azt hiszem te, ma egyedül maradsz este itthon. – vigyorgott, én meg egyből megfogtam a karját, mielőtt kiment volna a szobából.

- Ezt rosszul hiszed. Te nem mész sehova. Carla mondta, hogy maradjunk itthon. Ha nem értetted meg, akkor el is betűzöm neked: I-T-T-H-O-N!

- Úgy is fogja tudni, hogy mindketten itthon voltunk. Nem igaz Jess?! – mondta még mindig vigyorogva Haley, és lefejtette ujjaimat karjáról, majd ki is ment a szobámból.

Hogy is mondjam. Remek! Ha ez kiderül, én szívom meg, és ki miatt? Hát persze, hogy Haley miatt!

***

Végül drágalátos unokahúgom tényleg elment a buliba, habár én próbáltam meggyőzni, hogy ne menjen. Igazából nem voltak valami vonzó ajánlataim cserébe. A filmnézés volt az egyetlen program, amit most megemlítenék az ötleteim közül. Viszont nem hiszem, hogy bármivel is meg tudtam volna győzni, még akkor se, ha a képzelő erőm nem a nullával lenne egyenlő ilyenkor este...

Szóval ő elment a buliba, én meg maradtam egyedül itthon. Azt mondta, hogy kora hajnalban haza jön, még mielőtt Carla haza érne. Túlságosan nyugodtan állt hozzá ehhez, hozzám képest, aki egész este azon agyalt, hogy mit fog csinálni, ha Carla előbb érne haza, és nem találná a szobájában a lányát.

A legjobb tervem az volt, hogy azt mondom, hogy én úgy tudom, itthon van... Viszont jól tudom, hogy akkor hazudnék; nem mintha most épp nem azt csinálnám; de az teljesen más lenne szemtől szembe...

Végül olyan tizenegy körül aludhattam el, mivel addig kattogott az agyam ezen az egészen. Viszont úgy tudtam le, hogy minden rendben lesz és Carla nem fogja megtudni, hogy nem volt itthon a lánya. Aztán már csak Haley lelkiismeretén múlik, hogy kiderül-e, de abból kiindulva sosem fog rájönni Carla, mivel Haley és a lelkiismeret, én szerintem kész ellentétek...

***

Nem tudom pontosan hány óra lehetett, mikor hangokra ébredtem fel, amik a földszintről jöttek.

- Istenem Haley, persze, hogy nem tud csöndben maradni... – mérgelődtem magamban, majd lassan felültem az ágyamban, és belebújtam a papucsomban. Az arcomat a kezembe temetve sóhajtottam egyet, majd kimentem a szobámból, és le az emeletre.

- Haley, miért nem tudsz most az egyszer csöndben hazajönni, ha már falazok nek... – mondtam, de az utolsó szótag lemaradt, mikor beléptem a konyhába. Ugyan is nem Haley jött haza, hanem Carla.

- Felébresztettelek? Bocsánat, nem akartam. – mondta Carla, mikor meglátott.

- Am... Igen de semmi baj. Csak egy pohár vízért jöttem le. –mondtam, és már nyúltam is a szekrény felé, hogy kivegyek egy poharat.

- Amúgy valamit mondtál, mikor bejöttél a konyhába, nem? – kérdezte Carla.

- Én, öhm... Nem, nem mondtam semmit. – dadogtam össze vissza.

Ekkor megszólalt Carla telefonja. Én, mint általában, nem figyeltem volna oda mit beszél, hisz nem rám tartozik. Viszont most akaratlanul is odafigyeltem rá.

- Hogy mit csinál Haley? Mégis hol van? Hogy hol? – hallottam, ahogy Carla egyre több kérdést tesz fel, én meg próbáltam magam meghúzni a sarokban a pulton ülve. Én megmondtam, hogy rá fog jönni! Ugye megmondtam?!

- Azonnal odamegyek. – mondta Carla, majd lerakta a telefont és felém fordult. – Csak azt mondd, hogy te úgy tudod Haley a szobájában alszik most, és nem éppen egy buliban van! – nézett rám idegesen, én meg hirtelen semmit nem tudtam mondani. Nem tudtam hazudni, egyszerűen egy szó sem jött ki a számon. Carla tekintete csak egyre szomorúbbá kezdett válni, majd egyetlen egy mondattal ment ki a konyhából: „Most csalódtam benned Jess.”

Ezután már csak az ajtó csapódását lehetett hallani, ami a következő fél percben visszhangzott a házban. Aztán néma csend lett. Én csak ültem tovább a pulton és bámultam magam elé. Tudtam, hogy el kellett volna mondanom, mit akar Haley, vagy csak szimplán nem elengedni ilyen könnyen a buliba...

Hirtelen felindulásból indultam fel a szobámba, ahol átöltöztem és már csak azt vettem észre, hogy a cipőmet veszem fel. 

Pár perc múlva már a ház utcájában sétáltam, ahol a buli volt. Hogy is mondjam, az egész utcán, sőt a közvetlen környékén is lehetett hallani a zenét. Üvegek csörömpölésén, kiáltozásokon, ordibálásokon kívül.

Bementem a házba, és ekkor vettem észre Haleyt a tömegben. Carlat nem láttam, csak az unokahúgomat. Aki nem éppen normális állapotban volt. Odamentem hozzá és magam felé fordítottam.

- Most azonnal haza megyünk.

- Jé, itt egy Jess. Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte és elnevette magát. Hogy mégis mi volt ebben olyan vicces, ne kérdezzétek. – De vicces vagy! Csak most kezdődött a buli. Nem megyek sehova. – mondta morcosan, és keresztbe tette mellkasán a karját. Pontosan úgy állt ott előttem mint egy öt éves, megsértődött óvodás. 

- Most hazamegyünk Haley, és számíthatsz egy nagy kioktatásra. Carla is itt van valahol. Ha nem akarod, hogy még mérgesebb legyen, akkor azt ajánlom, most azonnal gyere velem.

- Haley Greene, te mit képzelsz magadról? – hallottam a hátam mögül Carla hangját. – Buliba menni, úgy hogy nem is tudok róla?! Mégis hogy nézel ki? Te normális vagy? – tette fel sorban a kérdéseket Carla, viszont ezek olyanok voltak, hogy válaszolni nem nagyon kellett rá.

- Várjatok itt, nekem még van egy kis elintézni valóm. Majd veled is lesz egy kis beszédem Jess, na meg te se úszod meg ennyivel Haley. – mondta Carla, majd elment valahova.

Én megfogtam Haley karját, és elkezdtem kifele húzni a házból.

- Mégis miért kellett neked szólni neki? – rántott hirtelen vissza magához Haley.

- Nem szóltam neki, valaki felhívta és azután jött ide. – mondtam.

- Persze, ezt be is veszem szerinted? Hát nem. Utállak. Ez lett volna életem egyik legjobb estéje, és te nemhogy leégetsz a barátaim előtt, hogy kifele ráncigálsz a házból, hanem még az anyámat is ide hoztad értem! Neked lehet nem lenne gáz, de nekem az, nagyon is az! Elegem van belőled, mindent elrontasz! Érted?! Mindent! Beleértve azt a bizonyos napot is, akkor is te rontottál el mindent, ezzel elrontottad az én életemet is. Mindenhova veled kell mennem és mindig te vagy az, akire azt mondja Carla „miért nem tudsz úgy viselkedni, mint ő?!” – mondta, sőt szinte ordította Haley. A szavai egyre jobban tudatosultak bennem. Fokozatosan jöttem rá, milyen napra céloz, és miért. Tudta jól, hogy ezzel képes a legjobban úgymond ártani nekem. Ezzel tud „legyőzni”, ha egyáltalán van is miben legyőznie, hisz semmit nem csináltam. SEMMIT.

Láttam, hogy Carla már közeledik felénk. Így még egy utolsó pillantást vetettem Haleyre és elsiettem onnan. Nem tudtam hova indultam, csak egyedül akartam lenni.

„Elegem van belőled, mindent elrontasz!”

„Beleértve azt a bizonyos napot is, akkor is te rontottál el mindent, ezzel elrontottad az én életemet is.”

„Csalódtam benned Jess.”

Haley és Carla mondatai kavarogtak a fejemben, miközben csak sétáltam és sétáltam. Könnyeim miatt homályosan láttam csak. Nem tudtam pontosan merre tartok, de nem is érdekelt. Egyedül akartam lenni és gondolkozni. Gondolkozni azon, hogy tényleg mindent elrontok-e. Hisz van benne valami...