12. Rész: Volt, s nincs

Sziasztok! Mint ahogy ígértem, meg is hoztam a következő részt. Remélem tetszeni fog. :)                                                                                                                 
                                                                  Jó olvasást! :)

Arra ébredtem fel, hogy folyamatosan zajt hallottam az ablakom felől, vagyis inkább, mintha valami néha, néha nekiütközne. Kíváncsi voltam, hogy mi az, így odamentem, és elhúztam a függönyöm. Viszont, amit akkor láttam, nem hittem a szememnek.

- Ő mégis mit keres itt? Vagyis inkább, honnan tudja, hogy itt lakom? – tettem fel magamban egyre több kérdést, és még mindig nem értettem, hogyan került ide. A kezével mutatta, hogy menjek le. Gyorsan felkaptam a pulcsimat, és már ki is léptem a szobámból. Halkan mentem végig a folyosón, majd végül néhány recsegés után; ami a lépcső hibája, nem az enyém; leértem, és felvettem a cipőmet. Majd végül már kint is voltam. Nem jött el az ajtóig, az igen kicsi kerítésünkön kívül állt. Mosolygott, és ez engem is mosolygásra késztetett. Ahogy oda értem hozzá, meg akartam kérdezni, hogy mégis mit keres itt, de végül nem tettem. Csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást.

- Te hogy kerülsz ide? Hogy találtad meg hol lakom, és honnan tudtad, hogy pont az, az én szobám?

- Még valami? – mosolyodott el, mire zavarba jöttem. Hisz jól letámadtan, viszont én csak nem értettem, hogy mégis mit keres itt. Csak megráztam a fejem, mire ő válaszolni kezdett. – Úgy kerülök ide, hogy valamit elfelejtettem délután, és nem bírtam holnapig várni. A második kérdésre csak annyit, hogy vannak kapcsolataim. – mosolygott egyfolytában, viszont ennél igen nagy késztetést éreztem arra, hogy kérdezzek valamit, de végül nem tettem meg. – Azt, hogy melyik a te szobád. Hát, igazából már kezdtem feladni, mert a másik oldalról kezdtem.

- És ha valakit felkeltettél volna? Valakit, aki nem én vagyok?

- Nem keltettem fel. – vigyorgott. – Csak téged.

- Tegyük fel, hogy például Haleyt kelted fel, és ő vesz észre. Na akkor menekülhetnél, mert le nem tudnád rázni őt. – mondtam, és elnevettem magam, mert elképzeltem ezt az egészet.

- Ki az a Haley? – kérdezte.

- Unokahúgom, akit jobb, ha meg se ismersz szerintem. – mondtam a földet bámulva. – Amúgy mit felejtettél el délután? – kérdeztem kíváncsian.

- Ezt. – mondta, majd egy kis papírt adott oda. Épp már ki akartam nyitni, mikor megfogta a kezem. Ekkor rá néztem. Ő pedig csak mosolygott.

Ekkor történt meg az, ami hirtelen nekem túl gyors lett volna. Lassan közeledni kezdett felém, ajkai már nagyon közel voltak az enyéimhez, mikor én hirtelen kicsit elhúzódtam, és végül csak az arcára adtam neki egy puszit.

Kissé távolabb állt tőlem, majd mélyen a szemembe nézett, azonban a kezemet még mindig fogta, ami mosolygásra késztetett. Ezt a pillanatot a telefonja csörgése rontotta el.

- Bocsi. – motyogta, majd elővette a telefont, és végül fel is vette. Különösebben nem figyeltem oda, mit beszél, hisz még mindig úgy gondolom, nem rám tartozik... Viszont egy mondatra, megint felfigyeltem.

- Oké, rendben, pár perc és ott is vagyok. Szia! – mondta, majd kinyomta a telefont. – Bocsánat, de mennem kell. Örülök, hogy újra találkoztunk, és remélem még fogunk is. Ez már nem rajtam múlik. – mondta mosolyogva, majd közelebb lépett, és adott egy puszit, de még mindig csak az arcomra, és ez így volt tökéletes. – Akkor, szia. – köszönt el, majd már csak azt vettem észre, hogy egyre jobban távolodik, majd tűnik el az utca sarkánál.

Boldogan mentem vissza a szobámba, majd leültem az ágyamra. Igen, kicsit furcsa lehet tőlem azt a szót hallani, hogy „boldogan”. Nem sokszor vagyok az… sőt. Jó sok idő után, most éreztem magam először annak. Hanyatt dőltem az ágyon, és a plafont kezdtem bámulni, majd egy idő után végre sikerült elaludnom...  

***

- Jess, kelj fel, mert el fogsz késni. – hallottam Carla hangját, miután halkan benyitott hozzám.

- Rendben, már fent vagyok. – mondtam.

- Én nem úgy látom. – mondta Carla, és láttam, hogy közben mosolyog.

- Na, most már úgy látod? – ültem fel az ágyban kissé félig álomban, de próbáltam úgy tenni, mintha teljesen fent lennék.

- Már alakul. – nevette el magát Carla, majd kiment a szobámból.

Ekkor ugrottak be az este történtek. Viszont nagyon furcsa érzésem volt. Olyan távolinak, és zavarosnak tűnt ez az egész. Sőt, ahogy teltek a percek, kevésbé emlékeztem erre az egészre. A pulcsim nem rajtam volt, hanem a székemen, de mégis mikor vettem le? - néztem nagyot, de annyira nem érdekelt. Mosolyogva léptem oda a székhez és nyúltam be a pulcsim zsebébe, a cetlit keresve.

Na, ekkor történt az, amikor megijedtem, igen megijedtem, mert nem volt ott, amit kerestem. Ahogy próbáltam visszagondolni az egészre, hogy talán hova rakhattam, nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mikor és hogyan raktam oda a pulcsimat, hisz emlékeztem, hogy nem vettem le. Ebben száz százalékig biztos voltam. Ekkor ugrott be egy ötlet. Egyből a szobájába indultam.

- Haley Greene, te jártál a szobámban? – kérdeztem idegesen.

- Először is, minek ordibálsz már korán reggel, másodszor pedig, minek jártam volna, én a Te szobádban? – nézett rám csodálkozva.

- Ne hazudj! Tudom, hogy kivettél a pulcsim zsebéből egy cetlit, ami fontos nekem, mivel magától nehezen vándorolhatott el onnan! – mondtam, de már kezdtem egyre bizonytalanabb lenni abban, hogy jó helyen keresem-e.

- Tudod, sokszor van az, hogy hazudok, de most tényleg nem hazudok, hisz miért is tenném, egy szaros kis cetli miatt? – és ekkor jutottam oda, hogy tényleg nem nála van az, amit keresek. Viszont akkor hol lehet?

- Jó oké, bocsi. – mondtam, majd már ki is mentem a szobájából.

Lerohantam a földszintre, és ekkor történt már nem is tudom hányadik dolog, ami igen furcsa volt.

- Carla, nem láttad a piros conversemet? – kérdeztem, mire ő csak a fejét rázta.

- Vagy várjál... Az nem az, aminek rossz volt az orra, már, mint el volt szakadva? – kérdezte.

- De, az.

- Akkor ne keresd, tegnap elvittem javítóba, csak elfelejtettem szólni neked, bocsi. – mondta, mire én már komolyan nem értettem mi történt igazából este. – Valami baj van? – kérdezte Carla.

- Nem semmi. – motyogtam, majd felsiettem a szobába.

- Nem, és nem. Az lehetetlen. Ilyen nincs. – motyogtam magamban, miközben újra és újra belenyúltam a pulcsim zsebébe, hátha ott van a cetli, viszont nem volt ott. Ez volt az a pont, amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem az történt, amit hittem, vagyis inkább megtörtént, csak nem igazából. Igen... Álmodtam ezt az egészet…