9. rész: Ezt senki nem érte el...

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt! Valahogy sose jött össze, hogy felrakjam... :/ Na de most itt van, úgyhogy nem is húzom tovább az időt! :) Remélem tetszeni fog! 
                                                                        Jó olvasást! :)

He doesn't even know me...

Egy ideig csak néztük egymást, de én most nem bírtam semmi normálist kinyögni. Igazából teljesen máshol járt a fejem.

- Bocsi. – csak ennyit mondtam végül és már indultam is a park irányába. Tudom, nagyon szemét voltam most vele, de igazat megvallva nem sok kellett ahhoz, hogy kitörjön belőlem a sírás, és nem akartam, hogy így lásson. Muszáj volt azt tennem, amit tettem. Mikor megálltam a zebránál, és vártam, hogy zöldre váltson, visszanéztem egy pillanatra... Talán legbelül azt akartam, hogy lássam. Lássam, ahogy közeledik felém, és tudjam, hogy érdekli, mi van velem. De miket is képzelek, hisz nem is ismer, azt se tudja ki vagyok. Na meg persze igazából én se tudom, hogy ő kicsoda.

Könnyeim csak úgy peregtek egymás után lefele az arcomon, miközben észrevettem, hogy senki nincs körülöttem. Szó szerint senki... Sietve mentem a zebra felé, mivel minél előbb a parkba akartam érni...

Igazából semerre se figyeltem, csak sétáltam és sétáltam, és már épp le akartam lépni a járdáról, viszont csak egy hangos dudálásra lettem figyelmes.

Ami a legfurcsább az, az, hogy meg se ijedtem. Tudom, hülyén hangzik, de olyan volt, mintha lelassult volna körülöttem minden, és én csak vártam, hogy történjen valami. Bármi, ami csakis jobb lehet annál az érzésnél, amit éreztem. Igen... Megint az ismerős üresség, ami azt hittem már eltűnt, de úgy látszik mégsem...

Viszont végül semmi nem történt, legalább is semmi olyan, amire számítottam... Csak annyit éreztem, hogy valaki átkarol, vagyis inkább úgy mondanám, hogy erősen tart. Nem tudom mi ütött belém. Be kell vallanom, hogy tényleg nem volt körülöttem senki mikor leléptem a járdáról, de a lámpát nem néztem meg, nem akartam, nem érdekelt.

- Jézusom, jól vagy? – hallottam egy ismerős hangot, és ez zökkentett ki a gondolkodásomból, amit lehet nem is kéne annak neveznem, inkább úgy mondom, a hülyeségemből... Mert ez az volt.

Kinyitottam a szemem, és megint vele találtam szembe magam. Ő húzott vissza... Igen, visszahúzott a járdára mielőtt bármi történt volna. Megmentett, úgy, hogy igazából nem is ismer, hisz, most komolyan, azt se tudja, ki vagyok...

- Miért? – csak ennyit kérdeztem, ő meg értetlenül nézett rám. Én teljesen komolyan gondoltam ezt a kérdést. Hisz mégis, tényleg... miért? Viszont ez az egyetlen szóból álló kérdésem talán nem is csak arra vonatkozott, hogy megmentett... Hanem minden másra is, legfőképp arra, hogy miért történt úgy, ahogy történt azon a napon...

Ő még mindig csak értetlenül nézett rám, ez volt az a pont, mikor nem bírtam tovább. Arcomat a kezembe temettem, és kitört belőlem a zokogás. Igen... nem akartam, hogy így lásson, de nem bírtam tovább.

- Hé, nyugi. Fogalmam sincs mi a baj, de minden rendben lesz. – mondta miközben még mindig ölelt. Más helyzetben meglepődtem volna ezen, de most nem tudtam erre gondolni. Haley szavai visszhangzottak a fejemben, na meg a múltnak a képei is előjöttek.

- Semmi nem lesz rendben... – motyogtam, mire ő megérintette az állam, arra célozva, hogy nézzek rá.

- Figyelj... Tudom, nem ismersz, és igazából én se téged. Viszont, ha akarod, elmehetünk a parkba sétálni, vagy igazából bárhova és elmondhatod mi a baj. Ha tudok, segítek. – mondta mélyen a szemembe nézve. Először majdnem mondtam, hogy „nem tudsz, hacsak az időt nem tudod visszatekerni” viszont nem akartam bunkó lenni, így csak bólintottam egyet.

Ő kérdőn nézett rám, gondolom azért, mert meg akarta tudni, hogy akkor hova is menjünk. Én egyből a Starbucks irányába néztem. Elmosolyodott, és elindultunk az előbb említett hely felé.

Mindketten egy-egy vanilia latte-t kértünk; igen, én ismét, mivel az előzőt Haley ügyesen kilökte a kezemből; és a két pohárral együtt kerestünk egy üres, viszonylag eldugott asztalt, majd leültünk egymás mellé.

- Khm... Szóval. Ha akarod, tényleg szívesen meghallgatlak, és ha tudok, segítek. Viszont szerintem kezdjük a legelejéről. – mondta, mire én kíváncsian néztem rá, hogy mire is gondolhat. – Harry Styles vagyok. – nyújtotta a kezét felém, mosolyogva.

- Jessica Evans, de csak simán Jess. – fogtam vele kezet, miközben azon gondolkoztam, hogy most komolyan mondjam el a bajaimat neki? Igazából szerintem fölösleges olyannal fárasztanom, amin úgyse tud segíteni. Szóval szépen lassan eltereltem a problémámról a témát, és én nem normális, egyből feltettem az első eszembe jutó kérdést, ami annyiból állt, hogy „Miattatok volt ott múltkor annyi korombeli lány?” Viszont mire befejeztem a mondatot, elnevette magát. Elején nem értettem mi van, de aztán elmesélt mindent. Konkrétan felfogni sok volt hirtelen nekem, hogy ilyen normálisak, és kedvesek, miközben világsztárok... Nekem mindig az volt a véleményem az összes hírességről, hogy beképzelt barmok. Nem is érdekelt semmi velük kapcsolatos dolog. Viszont nagyon is tévedtem, mert ők, mint One Direction, teljesen normálisak, spontának, és kedvesek...

Szóval igen... Mindenféléről beszélgettünk, és ami a legfurcsább az, az, hogy a rossz kedvem teljesen elszállt.

Vanilia latte-mat kezdtem el iszogatni, miközben kicsit elbambulhattam, mivel csak arra lettem figyelmes, hogy Harry felemeli a telefonját, és lefotóz.

- Te mit csinálsz? Azonnal töröld ki. – mondtam lerakva a poharamat az asztalra.

- Dehogy törlöm.

- Dehogy nem. – mondtam, miközben nyúltam volna a telefonja után, de ő egyre távolabb tartotta tőlem. – Hallod, töröld már ki. – mondtam már nevetve, mire ő hirtelen felült.

- Végre nevetni is látlak. – mondta vigyorogva, miközben mélyen a szemembe nézett. Itt volt az alkalom, hogy kikapjam a kezéből a telefont, meg is tettem.

- Húú, hogy te... – kezdett bele a mondatba, de nem fejezte be.

- Hogy én? – nevettem, miközben nyugodtan kitöröltem a képet, majd visszaültem mellé.

- Legalább egy normális képet, légyszi. – nézett rám boci szemekkel, és ennyi kellett, hogy belemenjek.

- Oké... – mondtam egy nagy sóhajjal, és közelebb húzódtam hozzá.

- Mosoooly. – mondta, de én mosoly helyett csak egy hülye fejet vágtam.

Mikor megnéztük a képet, mindketten meglepődtünk a másikon, ugyanis semelyikünk se csak simán mosolygott.

- Mi az a fej? – kérdeztem nevetve.

- Ezt a kérdést én is feltehetném. – mondta.

- Na, töröld ki, csináljunk egy normálisat. – mondtam mire ő hirtelen felpattant, miközben csak megrázta a fejét.

Azt hittem el tudom venni tőle, de ő gyorsabb volt, na meg magasabb is, szóval feltartotta a telefont, és én már nem is értem el. Végül feladtam és visszaültem.

- Tudtam, hogy egyszer úgyis feladod. – mondta miközben zsebre rakta a telefonját, és mellém ült.

- Én meg tudom, hogy egyszer úgyis ki fogom törölni azt a képet. – mondtam vigyorogva, mire rám nézett. Csak néztünk egymás szemébe, miközben egy furcsa érzés ment végig rajtam, viszont ezt megfogalmazni nem tudom...

Ekkor olyat tettem hirtelen felindulásból, amin magam is nagyon meglepődtem. Egy puszit adtam neki, és mielőtt, mindenki másra gondolna, nem, nem oda... Ez csak egy arcra puszi volt, de tőlem még ez is szokatlan.

Igazából fogalmam sincs mi történt velem ebben a pár órában, mikor vele voltam, de teljesen olyan érzés volt, mintha kicserélődtem volna. Egy másodpercig se gondoltam a múltra vagy éppen bármi rosszra, csak a pillanatnak éltem, és igazán jól éreztem magam. Majdnem egy év után először. Nem tudom mit, de valamit nagyon tud, mivel ezt, azóta, a bizonyos nap óta senki nem érte el...

p.s.: Komikat hagyni ér! :D