13. rész: Nem megyek el

Sziasztok! Meghoztam a következő részt. Igen tudom rövid lett, de gondoltam felrakom most, amíg van időm, mert nem tudom mikor fogom tudni hozni a 14. részt. Igyekszem majd minél hamarabb! :) 
Köszönöm az értékeléseket és a komikat is, amiket a chat-be vagy éppen a részhez írtok!! :) 

                                                                         Jó olvasást! :)

Miután kiderült, hogy mi is történt igazából, vagyis inkább mi nem történt, rájöttem arra, hogy én mekkora egy hülye vagyok. Minek kell nekem egy sztárra számítanom, arra számítanom, hogy majd meg fog keresni engem. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy ez igaz volt. Én tényleg nem vagyok normális...

Nagy nehezen de elkészültem, hogy aztán suliba mehessek. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá, sőt... Viszont azt hiszem jobb is volt, hogy be kellett mennem, hisz nem volt egy olyan perc sem, mikor el tudtam volna gondolkodni a dolgokon, amik a fejemben folyamatosan egymást próbálták kitúrni.

Utolsó óra után egyből a szekrényemhez siettem, majd bedobáltam azokat a dolgokat, amik nem kellenek, és végül indultam is haza. Vagyis csak indultam volna...

- Jess, gyere el velem este valahova, kérlek. – fogta meg a karom hirtelen Haley, én azt se értettem, hogyan kerül oda hozzám, és még azt is fel kellett fognom, hogy miért lett hirtelen kedves velem. Hisz az olyan szavakat, mint a „kérlek”, valljuk be, még szinte soha nem mondta nekem.

Lehet túl sokáig néztem őt értetlenül, mivel már kezdett furcsán nézni rám.

- Nekem megéri elmenni veled? – kérdeztem.

- Azt honnan tudjam, hogy megéri-e neked? Majd meglátod. – mondta, újra abban a megszokott stílusában. Na igen ennyi volt a kedvességből, viszont tőle szerintem még ez is túlzás volt.

- Legalább azt mondd meg, hova megyünk! – torpantam meg, mivel ő már húzott volna kifele az iskolából.

- Na mi van Haley, akkor jössz este a buliba? – kérdezte egy számomra ismeretlen srác unokahúgomtól, én meg meglepetten néztem Haleyre. Ez most komoly?

Haley odament hozzájuk. Én meg megpróbáltam volna elosonni mellettük. Már épp kiléptem az iskola kapuján, mikor drágalátos unokahúgom utánam szólt.

- Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. – karolt belém, én meg egyből kibújtam keze alól. Engem csak ne karoljon át. Nem gondolom úgy, hogy olyan jóban lennék, különben is, kényelmetlen volt úgy! Ő csak elnevette magát.

- Mégis mitől lett ilyen jó kedved? – kérdeztem unottan.

- Este buliba megyünk, szerintem ezt most te sem kérdezted komolyan. – mondta még mindig vigyorogva.

- Ki mondta, hogy este buliba megyünk? Mert hogy én nem az, biztos.

- Tudom, hogy eljössz velem. Nem ártana neked valami program, hátha valaki még szóba is áll majd ezután, a buli után veled. - mondta, mire én nagyot néztem.

- Egy: nekem nincs szükségem semmi álbarátra, mert hogy ott csak olyanokra találnék. Kettő: semmi kedvem nincs ehhez. Három:… - mondtam, de hirtelen nem jutott semmi más az eszembe.

- Három... Szereznünk kell valami normális ruhát neked. – egészített ki Haley. Én csak szó nélkül mentem be a házba, azt mondogatva magamban, hogy „Nem megyek el”, mert nem is fogok. Főleg azok után, amiket mondott nekem. Vagy talán ő már el is felejtette ezt az incidenst? Igen, azt hiszem, őt nem érintette annyira meg, vagyis inkább annyira rosszul ez az egész. Hisz miért is érintené meg? Mit számít ez neki? Semmit!