26. Rész: Élj a pillanatnak

Kevesebb, mint egy héttel ezelőtt, még teljesen szürke volt az életem. Egy napom abból állt, hogy suliba mentem, majd otthon is a tanulással töltöttem az időmet. Bármit megtettem, hogy ne gondoljak a múltra. Arra, hogy soha nem látom őket többet. Egy űr volt bennem, és van is. Azonban most kisebb, ha egyáltalán mondhatok ilyet.

Először rávágnám, hogy nem tudom miért történt ez a változás, azonban legbelül tudom, hogy akkor hazudnék. Hisz jól tudom miért. Nagyon is jól...

Magamnak se akarom bevallani, mert biztos vagyok abban, hogy ebből nem fog jó kisülni.

Hogy miért? Szerintem ezt egy szóval is el tudom mondani: világsztár.

Amivel nem lenne semmi baj, sőt nincs is. Csak én vagyok ilyen, nem is tudom... Talán félős? Igen, lehet ez a legmegfelelőbb leírás.

Félek ettől a „mi lesz, ha” kezdetű mondattól. Egyértelmű, hogy egyszer be fog teljesülni. Akár így, akár úgy folytatódik ez a pár szavas mondat.

Hogy miért gondolom így?

Ezt egyszerűen meg tudom válaszolni... Egyszer minden véget ér.

Ha ez éppen úgy nevezett „Happy End” lenne, akkor a kevés szerencsés eset között lennénk. Viszont, ahogy az én saját életemet leírnám, az nem éppen ilyen lenne. Én inkább a szerencsétlenek közé tartozom, tartoztam, és talán mindig is tartozni fogok.

Gondolatmenetemet megszakítva az előttem álló fiú szemébe néztem, aki pedig kíváncsian várta a válaszom.

Nagyon jól tudtam, hogy egyáltalán nem is kéne ezen gondolkoznom, hisz van benne valami. Valami, amit megmagyarázni lehetetlen. Ahogy a zöld szemeivel mélyen az enyéimbe néz, és... Nem is tudom, ha azt mondom, látom benne az érzéseit, értelmetlennek hangzik ez az egész. Legalább is szerintem. Még soha nem mondtam senkire ilyet, de úgy érzem, mintha Ő lenne az, aki végre, ha nem is teljesen, de el tudja feledtetni velem a múltat.

Igen, mondom most, mikor szintén vele vagyok, és nem rég még Rájuk gondoltam. Plusz nem is egyszer fordult elő, hogy elképzeltem anya mit mondana éppen abban a helyzetben.

Most is épp ezt tettem. A zöld szempárban elveszve gondoltam bele, majd egy mosoly jelent meg arcomon.

Ahogy feltette a kérdést... „Jess, lennél a barátnőm?”

Ez a jelenet játszódott le a fejemben, miközben egy szellő érkezett, majd a következő pillanatban már el is ment. Igen... Ez volt az, a jel. Na jó, most biztos hülyének néztek, de én ebben hiszek, vagyis nem tudom...

Láttam Harry-n, hogy most már tényleg nem érti, mi van. Aggodalom, de mégis izgatottság is volt a szemében.

Én pedig... Mikor a kérdést feltette, már akkor tudtam jól a válaszom. Hisz ez nem is kérdés. Azonban csalódni nem akartam soha többet az életben, de most végül döntöttem. Nem érdekelt ez a „mi lesz, ha” kezdetű mondat. Lesz, ahogy lesz... Hogy is mondják? Élj a pillanatnak, és élvezd ki minden percét az életednek, mert rövid ahhoz, hogy bármit is kihagyj, vagy éppen elvesztegess.

Egy aprót bólintottam, mire az a bizonyos mosolya megjelent az arcán. A macimat a kezembe fogva emeltem a karomat a nyaka köré, miközben azt a kis teret is megszüntettem köztünk.

Mikor ajkain összeértek, akaratlanul is elmosolyodtam.

- Ott vannak! - hallottam a kiáltást, fogalmam sincs merről.

- Már ezer éve titeket keresünk. – mondta Niall, mikor odaértek hozzánk.

- Nem is tudom kik tűntek el előbb... – mondtam.

- Miért vigyorogsz ennyire? – kérdezte Louis szemöldökét húzogatva.

- Óóóóó. – szólalt meg Liam.

- Mit ó-zol, ereszt a fejed? – tette fel a következő kérdését Louis, mire Niall elnevette magát.

- Khm... Na, jó szerintem menjünk. – mondta Harry.

Ezzel el is indultunk a kijárat felé. Miközben sétáltunk, hallottam, hogy mögöttünk sugdolóznak a srácok. Oldalra néztem Harryre, hogy ezt most ő is hallja-e, mire kicsit megszorította a kezem.

- Nem is tudom, miről beszélnek... – suttogtam oda neki, mire lenevette magát.

Azonban, mikor az autóhoz értünk, mindegyikünk szájáról lefagyott a mosoly.