5. rész: Egyáltalán hova megyünk?

Sziasztok! Tudom, tudom, már egy hete nem hoztam új részt, és ezért bocsánat! Nem volt időm felrakni. :/ Viszont most itt lenne a következő rész. Remélem tetszeni fog. :) 
                                                                       Jó olvasást. :)

Reggel arra ébredtem, hogy Haley beront a szobámba.

- Jess, kelj fel! Elmegyünk valahová! – mondta, vagyis inkább ordította.

- Te nem vagy normális! Egyáltalán hány óra van? – ültem fel az ágyban, miközben a fejemet fogtam. Ugyan is iszonyatosan fájt. – Nyolc óra? Reggel nyolc van, és te felébresztesz?!

- Igen, mivel mennünk kell valahova, úgyhogy siess!

- Rosszul mondtad. Neked kell menned valahova. Ugyan is én, aztán nem megyek sehova! – mondtam felháborodva. Mégis kinek képzeli magát, hogy megmondja nekem, mit csináljak?!

- Pedig fel fogsz kelni, és el fogsz jönni velem!

- Értem! Egyedül nem mehetsz el mi? Ezért kell veled mennem. – nevettem el magam. – Akkor viszont van egy feltételem.

- Azt te csak hiszed, hogy bármit is megteszek neked! – mondta flegmán.

- Hát akkor ez van. Én nem megyek sehova. - húztam magamra a takarómat.

- Jó oké, csak mondd már mi az, és öltözz végre! – adta meg magát, és ijesztően furán nézett rám.

- Egy hétig teljesítened kell mindent, amit kérek. Érted? Bármit kérek, te megteszed nekem. – mondtam mosolyogva. Láttam rajta, hogy mondana valamit, de megelőztem. – Vagy ez, vagy nem megyek veled sehova ma.

- Öltöznél végre? – kérdezte idegesen, majd egy nagy csapódás kíséretében kiment a szobából.

Ekkor vettem észre, hogy jó kedvem van, azt leszámítva, hogy fáj a fejem. Viszont még ezt is ki lehet bírni. Ami a legjobb, hogy nem álmodtam semmit. Vagyis lehet, hogy álmodtam, sőt biztos, mert elvileg az ember mindig álmodik, de nem emlékszem rá. Rég volt már ilyen, de valahogy este elalvás előtt is egy furcsa érzés volt bennem. Nem tudom megfogalmazni, de nagyon bizarr volt.

Szekrényemhez mentem, valami elfogadható ruha után keresve. Végül a világos farmeremnél és az egyik szürke toppomnál döntöttem, ugyan is mikor kinéztem az ablakon a nap csak úgy sütött, egy felhő nem volt sehol. Még szerencse, hogy jó idő volt, így sem volt kedvem elmenni Haley-vel, és ha még hideg is lenne. Azért értékeltem volna, ha legalább elmondta volna Haley, egyáltalán hova akar elrángatni.

- Kész vagy már? – rontott be a szobába a drága unokahúgom.

- Igen, mindjárt. – morogtam.

- Siess, és nagyobb lelkesedéssel, ha már egy hétig azt kell majd csinálnom, amit kérsz! – mondta, és ki is ment a szobából.

Még gyorsan megcsináltam a hajam, ami annyiból állt, hogy kicsit begöndörítettem. Most ehhez volt kedvem. Felkaptam a székemről a táskámat, és már mentem is le.

- Már ideje volt! – mondta Haley, miközben ott toporgott az ajtóban. Nem tudtam, hogy miért ennyire izgatott. Nem akartam megkérdezni, hogy hova megyünk, mert már előre tudtam a válaszát.

- Mielőtt feltennéd a kérdést, hogy hova megyünk. Semmi közöd hozzá. Csak elkísérsz, és ott tőlem elég messze fogsz állni végig. – mondta, ismét flegmán az egészet. Na, igen én megmondtam, hogy előre tudom a válaszát és valahogy pont ilyennek képzeltem el. Csöndben sétáltunk, én kissé lemaradva Haley mögött mentem.

- Nem értem miért kell ennyire sietni. – morogtam.

- Nem is kell értened, csak gyere már, mert már így is csomóan lesznek ott előttem! – fogta meg a karomat és húzott maga után. Hogy is mondjam, igazán kedves. Majdnem orra buktam egy kiemelkedő beton részben. Persze, úgy csinált, mintha észre se vette volna  és húzott tovább. Szerencsére végül nem estem el, viszont tovább loholhattam utána.

Pár perc múlva egyre több ember mellett mentünk el. Ami a legfurább volt, az az, hogy mindegyikük olyan korombeli lány lehetett. Haley egyre jobban gyorsított a tempón, én meg már szinte futottam utána.

- Te maradj itt! Én előre megyek, ha vége lesz, ott találkozunk. – mondta miközben az egyik fa felé mutatott. Majd ment is tovább, be a nagy tömegbe. Nem értettem, hogy mi van itt, de egyre többen lettek, és már nem csak Haley, hanem én is a tömegben voltam. Viszont én nem akartam!

- Elnézést! Bocsi! Bocsánat! – mondtam, miközben próbáltam kijutni a sok ember közül. Mikor végre normálisan tudtam menni, és nem kellett tolakodnom, megálltam, hogy körülnézzek, miért is vannak itt ennyien. Viszont még mindig nem láttam semmit, csak csomó lányt, akik izgatottan állnak. Viszont miért izgatott itt mindenki? Na meg minek kellett eljönnöm ide, úgy hogy még azt sem tudom, mi van itt?

Már ott tartottam, hogy megkérdezem valakitől, hogy mi lesz itt, mikor másodpercek alatt, mindenki sikoltozni kezdett. Majd valaki elkezdett beszélni egy mikrofonba. Igazából nem is figyeltem mit beszél, csak ki akartam jutni a sikoltozó lányok közül. Viszont nem jártam sikerrel. Inkább egyre jobban nyomtak előre, és már oldalról is kezdtek összenyomni. Kezdtem kétségbe esni, ugyan is nem bírom a tömeget, de ez már nem tömeg volt, hanem egy nem is tudom... Csorda. Mindenki lökdösött mindenkit, és mindenkinek egy célja volt: minél közelebb jutni a színpadhoz. Viszont könyörgöm! Nekem csak az a célom, hogy kijussak innen! Nem érdekelt, kik vannak a színpadon, és az sem, hogy a rajongók összenyomják egymást, csak engem engedjenek kimenni a tömegből... Elhatároztam, hogy megpróbálok kijutni. Már nem kértem senkitől bocsánatot csak lökdöstem az embereket. Persze nem durván, csak annyira, hogy kicsit arrébb lépjenek, hogy elférjek mellettük. Pár perc múlva már nem voltak annyian, mint középen, ahonnan nagy nehezen kijöttem, de persze, még mindig sikítozott mindenki. Végül kijutottam egy olyan részhez ahol szinte senki nem volt. Majd körül néztem. A színpadon nem volt senki, de még mindig mindenki sikítozott, meg neveket ordítozott, de nem értettem, hogy pontosan milyen neveket. Valami zene hallatszott a színpad felől, de az, biztos, hogy csak a hangszórókból jött, ugyanis mint már mondtam, senki nem volt a színpadon. Nagyon nem értettem, még mindig, hogy mi van itt, de örültem annak, hogy végre kapok levegőt. Megfordultam, hogy megnézzem, mögöttem, mi lehet, mert ahogy akkor álltam, csak a színpadot lehetett látni meg csomó embert. Viszont megszédültem, majdnem elestem, de nagy levegőt vettem, és elmúlt a szédülés. Eddig nem volt semmi bajom, most meg nagyon furcsán éreztem magam. Emberek jöttek mentek körülöttem, és végre abbahagyták a sikoltozást. Viszont nagyon rosszul voltam, és nem tudtam, mit csináljak, ha leülnék a földre, nagyon hülyének néznének? Azt hiszem igen... Így elindultam valami padot keresve...