Sziasztok! Mint, ahogy ígértem, itt az első rész. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást! :)
Jessica Evans vagyok, 17 éves. Budapesten születtem.
Mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy miért van angol nevem... Anyukám
Angliában született, ott is nőtt fel. Viszont a munkája miatt Magyarországra
kellett költöznie. Így találkozott apukámmal, aki szintén angol származású, de
csak félig. Szóval félig magyar, félig angol. Ő mindig is Magyarországon élt,
Angliában csak párszor járt. Általában nem nagyon volt ideje bárhova utazgatni,
így szinte az egész életét Magyarországon belül töltötte.
Én most Londonban élek, viszont nem önszántamból
jöttem ide. Be kell vallanom, hogy utálok itt élni... Viszont nem volt más
választásom, azután a bizonyos nap után. Már majdnem egy éve volt, és még
mindig úgy érzem, mintha tegnap történt volna. Ami a legrosszabb, hogy már
nincs senkim, aki igazán számítana nekem. Konkrétan nincs semmi értelme az
életemnek. Igen ilyenkor valakiben felmerülhet a kérdés, hogy ugye nem csinálok
semmi hülyeséget magammal. Bevallom egyszer megtettem. Ez a baleset után három
hónappal történt, de azóta rájöttem, hogy baromság, és ezzel nem érek el
semmit. Nem tudom visszatekerni az időt. Folytatnom kell az életemet, akár
tetszik, akár nem. Az már más, hogy majdnem minden este álomba sírom magam,
nincsenek barátaim, és ha nem a suliban vagyok, akkor a szobámban ülök,
miközben csak bámulok ki az ablakomon. Nem tudom, mikor fogok túllépni ezen az
egészen, az is lehet, hogy soha... Viszont azt tudom, hogy még az ellenségemnek
se kívánnám ezt az érzést, amit egy szóval tudok csak jellemezni: üresség.
Mondjuk nem, mintha lenne egyáltalán ellenségem,
hisz még barátaim sincsenek, amit nem is csodálok. Tudom, hogy taszítom az
embereket, de igazából nem is érdekel. Egyáltalán nem hiányoznak az életemből,
elég nekem az idegesítő unokahúgom, Haley, akit minden egyes nap el kell
viselnem. Ahogy 14 éves létére öltözködik, riszálja magát, és minden egyes
percben valamit igazít a hosszú szőke haján. Kiráz tőle a hideg.
Visszatérve a barátokhoz... Még a történtek előtti
időben, mikor Budapesten éltem öcsémmel és a szüleimmel, sok barátom volt,
akkor még minden szép és jó volt. Maddie, akit legjobb barátnőmnek tartottam,
azóta nem keresett, mióta Londonba költöztem. Én meg úgy vagyok vele, hogy nem
fogom felhívni, hogy „hahó, igen még
élek”.
Igen, hiányzik. Nagyon is... Mindig megértett engem,
és nagyon sok mindenben hasonlítunk, mint például abban, hogy a szülei angolok.
Ő volt az, aki, mikor bármi baj volt mellém állt, ha szomorú voltam,
megvigasztalt. Ő volt az akit, ha hajnali egykor felhívtam, átjött és reggelig
beszélgettünk. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt. Viszont azon a
bizonyos napon, ami az egész életemet megváltoztatta, ez mind megszűnt. El sem
tudja képzelni, mennyire szükségem lenne rá, akár csak egy beszélgetés sokat
jelentene nekem, de ha ő így gondolja, hát legyen. Engem nem érdekel.
Ma épp egy esős nap van. Tudom furcsán hangzik de én
szeretem az esős napokat, néha, ha úgy van kedvem akkor csak kimegyek ilyenkor
az utcára és élvezem, ahogy egyre több esőcsepp csurog végig az arcom. Most nem
volt kedvem hozzá, így csak az ablakomból néztem, ahogy az emberek szaladva
mennek az utcán, hogy minél kevésbé ázzanak el. Már vagy negyed órája csak
esett és esett, sőt, nem is esett, hanem szakadt...
Hát igen, ilyenekkel szoktam elütni az időt, mikor
nem tudok már mit csinálni. Legtöbbször az egész délutánom eltelik a házi
írással. Általában mindig mindent átismétlek, hogy minél kevesebb időm legyen
arra, hogy elkalandozzak bármi máson, ami után mindig a múlton gondolkodva
eszmélek fel.
- Jess, gyere, vacsora! – hallottam Carla hangját
lentről. Még egy utolsó pillantást vetettem a zuhogó esőre, majd egy nagy
sóhajjal elindultam a lépcső felé. Már majdnem leértem mikor hátulról nekem
jött az imádott unokahúgom.
- Jobban is vigyázhatnál! – szóltam rá idegesen
Haley-re. Tudom, hogy direkt csinálja, de nekem már nagyon elegem van belőle.
Legszívesebben pofon vágnám, mikor ilyeneket csinál, de nem tehetem. Nincs
jogom hozzá. Na meg Carla miatt sem engedhetek meg magamnak ilyet. Hisz
befogadott engem, mindent megkapok, amire szükségem van. Nem tehetem meg azt,
hogy pofon vágom a lányát. Ha ő nem teszi értem azt, amit tett, ki tudja, hol
laknék most. Lehet, hogy egy intézetben, de az is lehet, hogy egy idegen
családnál. Attól még, hogy utálok itt élni, nagyon jól tudom, hogy lehetne
ennél sokkal rosszabb is.
Ilyet nem sokszor mondok, de talán még szerencsésnek
is mondhatom magam, hogy ilyen helyen, és környezetben élhetek. Nem tagadom,
elég nagy házban élünk, ami szerintem kicsit túlzás három embernek, de mindegy.
Ami a legjobb benne, hogy a szobámhoz van egy külön fürdő, amit csak én
használok. Na, meg így, hogy nagy a ház, általában sikerül elkerülnöm Haley-t.
Nem tehetek róla... Nem kedvelem. Az igaz, hogy mikor ideköltöztem nem voltam
valami kedves hozzá, de megérthette volna, hogy volt okom rá, amiért olyan
voltam.
Teljesen más voltam még a nap előtt, ami az
ellenkezőjére fordította az életemet. Akkor még az a Jess voltam, aki mindig
mosolyog, életvidám, és egyfolytában hülyéskedik. Most meg?! A lány, aki egész
nap csöndben van, egyedül megy mindenhova, aki ha nem suliban van, legtöbbször
csak a szobájába zárkózva ül és néz ki a fejéből, ha épp tanulni valója sincs.
Ez vagyok én. Igen, nagyon megváltoztam, de ez van...
Haley, miután befejezte a vacsorát, vigyorogva állt
fel az asztaltól és ment föl a szobájába. És a tányérját mégis ki fogja
elvinni? Hát persze, hogy én...
- Hagyjad, majd megcsinálom. – mentem oda Carlahoz
és elvettem tőle a koszos tányérokat.
- Köszönöm. – mondta hálásan, majd ő is felment az
emeletre. Én meg a konyhába indultam. Szerencsére nem volt sok mosogatni való,
így hamar végeztem. Majd végre én is felmehettem a szobámba. Fáradt voltam, de
még nem tudtam volna elaludni, ezért beültem az ablakomba, és onnan szemléltem
a csillagokkal teli eget. Gyönyörű volt. Ilyenkor mindig próbálom kitalálni,
hogy vajon melyik csillag lehet a szüleimé és a testvéremé. Én hiszek abban,
hogy még mindig egyfolytában figyelnek, és vigyáznak rám.
Néha úgy érzem, hogy ez csak egy rossz álom és
mindjárt felébredek arra, hogy az öcsém beront reggel a szobámba ordibálva,
hogy keljek fel, majd felmászik az ágyamra, és ugrálni kezd rajta. Viszont
legbelül tudom, hogy ez a valóság és soha többé nem fogom újra látni őket.
Iszonyatosan hiányoznak, és úgy érzem, hogy soha nem fogok túllépni ezen az
egészen. Még mindig a szemem előtt van az a bizonyos este, amikor elindulunk
otthonról a kocsival. Néha azt kívánom, hogy bárcsak én sem éltem volna túl,
hisz akkor minden sokkal jobb lenne. Viszont itt vagyok, éppen és egészségesen,
szóval muszáj erősnek lennem, és élnem tovább az életemet.
Éreztem, hogy egyre jobban megtelik a szemem
könnyel, majd egymás után kezdenek folyni le az arcomon a könnycseppek.
Felálltam az ablakból és a fürdőszoba felé vettem az
irányt. Letusoltam, miközben a hajamat is megmostam. Ezzel mindig egy kicsit le
tudok nyugodni... Fogalmam sincs miért, de ahogy érzem, hogy a vízcseppek
végigfolynak a testemen, megnyugtat. Miután, már vagy öt perce csak álltam a
zuhanyzóban, elzártam a vizet. Megszárítkoztam, majd fogat mostam.
És most következett az a napszak, amit legjobban
utáltam... Az éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése