7. rész: Nem tudsz te semmit!

Sziasztok! Mivel tegnap óta kaptam visszajelzést, és nem is egyet, úgy gondoltam, már ma hozom a következő részt. Köszönöm a komit és azt is amit a chat-be írtatok! Na meg persze az értékeléseket is köszönöm; amik megint eltűntek; de tudom kb mennyi volt. :) Ez a rész igen rövid lett, ezért is hoztam már ma, hogy ne kelljen egy ilyen rövid részre sokat várnotok. Azért remélem tetszeni fog! :) 

                                                                      Jó olvasást! :)

- Mégis hol a francban voltál eddig, ezer éve itt várok rád! - mondta Haley egyből; vagyis inkább ordította; miután odaértem hozzá.

- Egy: Nem gondoltam volna, hogy máris itt vagy, hisz még el sem ment az, az öt srác innen! Kettő: Ne beszélj így velem!

- Nem tudsz te semmit! Hogy miért akarok most haza menni?! Mert utálom őket, az összes őrükkel együtt! Menjünk innen, mert mindjárt elhányom magam ezektől. - mondta Haley, nem éppen normális hangnemben és elindult hazafelé.

Én pár másodpercig csak álltam ott szinte tátott szájjal, hogy ez most mi a franc volt. Mikor hátra nézett, nem éppen kedvesen, utána eredtem, és hamar be is értem. Egész út szótlanul telt, majd a házunk előtt vettem a bátorságot, és engedtem a kíváncsiságomnak, ugyan is érdekelt, hogy mi is történt valójában.

- Kérdezhetek valamit?

- Már kérdeztél is. – felelt bunkón, és bement az ajtón. Viszont, még az ajtót is becsapta az orrom előtt.

- Na, kösz... – motyogtam magamban, majd végül én is bejutottam a házba.

- Jess, mi történt? – kérdezte Carla miközben kijött a konyhából.

- Ne tőlem kérdezd! – mondtam feltett kezekkel, majd elindultam a konyha felé.

- Jaj, mielőtt elfelejtem, itt az igazolásod a tegnapi napra. – nyújtotta oda nekem a kis papírt.

- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd bementem a konyhába, hogy valami ehető dolgot keressek. Végül két szendviccsel a tányéromon mentem fel a szobámba, majd leültem az ágyamra és az ölembe vettem a laptopom, közben pedig enni kezdtem.

Kicsit furcsa volt, hogy most hogyan jött rám ez a netezhetnék... Már elég rég óta nem is használtam a laptopom, főleg netezésre nem. Valahogy sosincs kedvem hozzá, és igazából annyira nem is érdekel, hogy mi folyik a nagyvilágban. Elvagyok én a kis saját életemmel, ami akár lehetne rosszabb is, de azért szinte minden nap gondolok arra, hogy mit csinálnék, ha nem pont akkor mentünk volna azon a bizonyos úton...

Mindegy is, hisz a múlton változtatni nem tudok, sajnos...

Egy nagy sóhajjal a kikapcsolásra kattintva hajtottam le a laptopom tetejét. Mi volt az értelme, hogy bekapcsoltam, azt ne kérdezzétek, hisz semmit nem csináltam rajta. Elment a kedvem tőle, miközben újra a múlton járt a fejem...

Minden egyes nap várok valamire, vagyis lehet inkább valakire, aki újra boldoggá tesz, mint régen. Mert az oké, hogy néha, de komolyan, nagyon ritkán jó kedvem van...

Egy barát hiányzik az életemből, akivel mindent meg tudok osztani, el tudok neki mondani. Aki bármiben, bármikor segít, ha szükségem van rá nem hagy magamra.

Lehet önzőnek hangzik ez az egész, de hiányzik, hogy valaki foglalkozzon velem, úgy fogadjon el, ahogy vagyok... Jó, igaz itt van Carla, aki mindig mellettem van, és segít nekem, de szerintem értitek mire gondolok... Az nem ugyan olyan.

Hirtelen felindulásból elővettem a naplómat, majd egy tollat vettem el az asztalomról, és visszaültem az ágyamra. 

„Kedves naplóm. Elég furcsa lehet, de megint kedvem támadt írni... Azt, hogy miről fogok, nem tudom pontosan. Viszont, amit tudok, az, az, hogy NAGYON hiányzik egy igazi barát az életemből!!

Igazából nem is tudom, mit írjak még... A lényeg már benne van a bejegyzésben, vagyis...

Nem!

Ma elég furcsa dolog történt, ami lehet csak nekem az, de mindegy... Még mindig nem tudom ki az, az öt srác, de ez most nem lényeg... A lényeg az, az, hogy furcsa volt érezni azt, hogy igazán törődnek velem. Nem várta el senki tőlük, hogy ezt tegyék, de megtették. Nem is ismernek, én sem ismerem őket, erre, mégis amiben tudtak segítettek. Ami legfőképp meglepett az, az, hogy biztos vagyok benne, hogy az a sok lány miattuk volt ott. (bevallom, elég jól néznek ki mind az öten...) Azt nem gondoltam volna, hogy a hírnév ellenére is ilyen kedvesek és semmi nagyképűség nincs bennük. Annyira spontánnak tűntek, és úgy éreztem ott magam, mintha már régóta ismerném őket, habár igazából, annyira nem is beszélgettem még velük.

Most is olyan furcsa érzés ment át rajtam mikor a göndör hajúra gondoltam, akinek azt hiszem Harry a neve... Igen az, Harry... J”

Ezzel becsuktam a kis füzetet és az ágyam melletti szekrényre raktam, a tollammal együtt.