2. rész: Hisz, ki lenne rá képes?

Sziasztok! Meg is hoztam a következő részt, viszont előtte szeretnék pár dolgot kérdezni, vagyis inkább kérni... 

Tudom, vannak akik olvassák a blogot, hisz az oldalmegjelenítések számán látszik, és köszönöm azoknak, akik értékeltek! Azonban, ha nem nagy kérés, nekem sokat jelentene részenként 1-2 komment. Tudom, igazából ha magamból indulok ki én is csak akkor szoktam komizni blogoknál, ha éppen be vagyok jelentkezve, mert igen... lusta vagyok. :/ 

Viszont azt hiszem, mivel az előző blognál is volt 10 rendszeres olvasóm, 1-2 komi azért össze fog jönni. :)

Nem, nem fogom a részeket komment határhoz kötni. Ha nem jön komi akkor is jönnek rendszeresen a részek, viszont azért nagyon is érdekel, hogy ti mit gondoltok a blogról!! :)

Nem is húzom tovább az időt. 

                                                                         Jó olvasást! :)

Egy korom sötét utcában sétálok, ahol senki sincsen. Ismeretlen ez a hely, vagy legalább is én nem emlékszem, hogy jártam volna már itt... De egyáltalán hogyan kerülök ide?

Az utca végében piros villogó fényt fedeztem fel. Sietősre vettem a tempót, hogy minél előbb kijussak ebből az ijesztő utcából, és hátha van ott legalább egy ember, akitől meg tudom kérdezni, hogy egyáltalán hol vagyok.

Vagy öt percbe telt, mire kiértem az utcából, olyannak tűnt, mintha mindig egy kicsivel meghosszabbodott volna az út, ahogy egyre jobban közeledtem a végéhez.

A villogó piros fény kicsit távolabbról jött. Két nagyobb darab autó állt az utcában, azokon volt a lámpa, ami pirosan villogott.

Ekkor egy kép villant be, amitől megtorpantam… Ha ezek mentőautók, inkább nem is akarom látni, mi van ott. Viszont azt se tudom hol vagyok, így nincs más választásom. Muszáj lesz odamennem a mentőautóhoz, ha az a két autó egyáltalán mentőautó. - próbáltam magamban eldönteni, mit tegyek. Ahogy közeledtem hozzájuk, már látszódott pár ember köralakja is. Tényleg mentősök voltak. Távolabb pedig két összetört autó volt, az egyik kicsit ismerős volt, de nem foglalkoztam vele. - Csak annyit akarok megkérdezni, hogy hol vagyok, és már el is tűntem innen. - gondoltam magamban, és lassan sétáltam tovább.

Mikor a mentőautó hátuljához értem, teljesen lefagytam. Megszólalni nem tudtam, csak éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Mi a franc történt??

- Uram! – mentem oda az egyik mentőshöz, de ő csak simán elment mellettem. - Uram! – szóltam utána kétségbeesetten még egyszer. Megint nem jött semmi válasz. Mindenki átnézett rajtam, mintha nem is látnának.

- Öcsi, kérlek, válaszolj! – rogytam le az öcsém mellé, aki eszméletlenül feküdt a földön. – Miért nincs mellette senki? Miért nem adnak neki valamit, amitől jobban lesz? Hahóó, valaki!! – ordibáltam, miközben annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt. És amit ezután láttam, azt már tényleg nem hittem el.

- Nem, nem, és nem. Az nem lehet! Ilyen nem létezik! – zokogtam, miközben nem hittem a szememnek. És egyszer csak minden elsötétült.

Az ágyamban ülve ébredtem, zokogva. Csak egy álom volt. Egy nagyon rossz álom...

Annyira élethű volt ez az egész, és iszonyatosan rossz. Igen, emiatt az éjszaka az a napszak, amit utálok...  Ilyenkor mindig beletelik egy kis időbe, mire le tudok nyugodni, azonban most egyáltalán nem ment. Csak sírtam, miközben a polcomon lévő képet néztem. Annyira hiányoznak!

Kimentem a mosdóba és megnyitottam a hideg vizet. Vagy öt percig csak mostam az arcomat. Miután sikerült ezzel egy kicsit lenyugodnom, visszamentem a szobámba és leültem az ágyamra. Csak bámultam ki a fejemből. Majdnem minden este ilyeneket álmodok. És én ezt már nem bírom...

Mindig újra átélem az egészet, ezekben az álmokban. Igaz, most, mint külső ember voltam ott. Viszont azt az érzést, mikor nekünk jött az, az autó, és már akkor tudatában voltam annak, hogy minden megváltozik...

Ha nem álmodnék ilyeneket, lehet, már kicsit jobban túl lennék, ezen az egészen. Jó, abban biztos, vagyok, hogy teljesen sosem leszek túl rajta... Hisz, ki lenne rá képes?

Az lehet, hogy van olyan, aki erre képes lenne, de én, akkor nem tartozom az ilyen emberek közé...

Iszonyatosan álmos voltam, de nem mertem megint elaludni, bár nem mintha tudtam volna, hisz még mindig sírtam. Így felkaptam a pulcsimat és halkan kimentem a szobámból, majd le a lépcsőn. Az ajtóban felvettem a piros converse cipőm, és elindultam a hűvös hajnalban sétálni. Nagyon jól esett, ahogy hirtelen megcsapott a hideg levegő, segített teljesen lenyugodni. Csak sétáltam, és sétáltam, pontos célom nem volt, csak annyi, hogy egy ideig nem akarok haza menni.

Végül a St. James Parkig mentem, ahol leültem egy padra. Kicsit fáztam de nem érdekelt, inkább jól esett.

Az eget kémleltem. Most alig lehetett látni a csillagokat, elvétve fedeztem fel párat az égbolton.

Kis idő után egy kapucnis alak ült le mellém. Szerintem nem meglepő, eléggé megijedtem így arrébb húzódtam, de így sem éreztem túlságosan biztonságban magam, így felálltam és épp indulni készültem mikor az, az alak megszólalt.

- Miattam ne menj el. Nyugi, nem akarok semmit, csak ki kell szellőztetnem a fejem. Ha akarod, elmegyek innen.  – mondta. Kicsit rekedtes hangja volt. Sötét miatt nem láttam az arcát, de fiatal, korombeli srác lehetett szerintem. Nagyon letört volt a hangja, és megsajnáltam. Visszaültem mellé, és csak ültünk egymás mellett, néma csendben.

- Tudod... Én is azért vagyok itt. Hogy kiszellőztessem a fejem. – mondtam, de miután befejeztem a mondatot, éreztem, hogy ez elég bénán hangozhatott. Viszont ő felnézett rám. Mióta leült mellém, először. Ugyan az arcát nem láttam, de éreztem, hogy pontosan rám néz.

- Nem valami biztonságos ilyenkor egyedül mászkálnod... – mondta végül egy kis idő után, majd újra a földet kezdte el bámulni.

- Én ezzel sosem szoktam foglalkozni. Most is csak gondoltam egyet és elindultam sétálni, és sikerrel jártam, mert sikerült lenyugodnom. De minek is fárasztalak ezzel, hisz hallom a hangodon, hogy van neked elég bajod, nem kellenek még az enyéim is... Úgyhogy megyek is, hogy egyedül tudj lenni és gondolkodni. Hidd el ez a legjobb megoldás, legalább is nekem mindig beválik. Remélem, megoldódik, bármi is legyen a bajod. Szia. – mondtam, majd meg nem várva a válaszát elindultam.

- Várj! – szólt utánam. – Nekem is mindig beválik, ez a hajnali séta, majd egyedüllét, és gondolkodás, meg ilyenek. Remélem, a te problémád megoldódik, ha már az enyém nem biztos, hogy meg fog. Elég nagy gázban vagyok... – motyogta az utolsó mondatot halkan, de én azt is hallottam. - Vigyáz hazafele! - mondta kedvesen.

- Bárcsak az enyém, megoldódhatna. - motyogtam magamban, majd elindultam haza.