6. rész: Muszáj volt elmennem...

Sziasztok! Itt a következő rész. Viszont előtte...
Fogalmam sincs miért de eltűnnek az értékelések, például az előző részhez volt már 3 tetszik, most meg csak 1 van. Most nem tudom, hogy a blogspot szórakozik vagy ti vonjátok vissza az értékeléseket? :/ 
Még csak annyit szeretnék, hogy már nem tudok mit csinálni kiraktam a chat-et és levettem a kódos dolgot a komizásnál.... Mostantól, addig nem hozom majd az új részeket míg legalább egy visszajelzést nem kapok. Sajnálom, de igazából, mivel nem kapok szinte semmi visszajelzést az értékeléseken kívül; amiknél néha nem is tudom egyáltalán hányan értékeltek, mert eltűnnek; úgy érzem, hogy nem tetszik nektek a történet és már megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Viszont nem fogom, mert tudom eddig nem sok minden történt, mostantól fog beindulni a blog. Ezért remélem, hogy mostantól kapni fogok komit esetleg komikat, és a chat-be is írhattok véleményt. 
Kicsit hosszúra sikeredett ez így most az elején, ezért bocsánat. Nem is húzom tovább az időtöket. Remélem tetszeni fog a rész. :) 
                                                                 Jó olvasást! :)

- Uhh, bocsánat! – mondtam; vagyis inkább lehet csak suttogás szintjén volt; mikor nekimentem valakinek...

- Jól vagy? – kérdezte. Én csak megráztam a fejem. Fogalmam sem volt, hogy miért lettem ilyen rosszul, de azt akartam, hogy vége legyen. Szédültem, hányingerem volt, és a fejem is fájt... – Gyere, szerzek neked vizet. – fogta meg a karom a férfi és egy kis épület felé kezdett húzni. Nem voltam biztos benne, hogy meg kéne bíznom benne, de nem volt erőm ellenkezni, csak húzott maga után, én meg szinte mindegyik lépésnél majdnem orra estem. Majd odaértünk az épülethez, ami nem is normális épület volt, hanem valami sátorféle... Mikor bementünk, csak nevetést lehetett hallani, majd pár másodperc múlva, mindenki elhalkult.

- Srácok, adjatok vizet! – szólalt meg a férfi én meg ekkor néztem körbe. Öt korombeli srác állt mellettem, és még pár idősebb ember is volt a sátorban.

- Köszi. – mondtam, megint alig hallhatóan az egyik srácnak, aki odaadta a vizet. Leültem a székre, és a kezembe temettem az arcomat. Majd mikor kicsit alábbhagyott a szédülésem, kibontottam az üveget, és kortyolni kezdtem a vizet...

Esküszöm soha nem volt még ilyen velem, hogy ennyire rosszul legyek, csak úgy hirtelen. Nem értettem, hogy mi a bajom. Majd egyszer csak valaki, egy csomag kekszet nyújtott felém. Felnéztem a kéz tulajdonosára, és elmosolyodtam.

- Köszi. – mondtam a szőke srácnak, és kivettem pár darab kekszet a zacskóból. Eléggé megkönnyebbültem, hisz rájöttem, mi a bajom...

Semmit nem ettem még reggel óta, és már dél körül lehet...

Egy ideig csak a kekszet majszoltam, és vizet is ittam, és egyre jobban lettem, már szinte csak a fejem fájt, de hát nagyjából csak annyira, mint mikor felkeltem. Na, jó kicsit még szédültem is... Közben az öt srác kiment a sátorból, mire mindenki sikítani kezdett, és nagyon nagy hangzavar lett...

Ekkor esett le, hogy miattuk lehet itt ennyi korombeli lány, de én nem is ismerem őket. Mégis, kik ők? Gondolkozásomból, egy elég ismerős hang zökkentett ki. Felnéztem és egy göndör hajú srác állt előttem. Ismerős volt, de fogalmam sincs honnan.

- Jobban vagy már? – kérdezte mosolyogva, és furcsálltam, hogy miért ilyen kedves itt velem mindenki. Mióta Angliába költöztem, csak Carla volt kedves hozzám, senki más... Ő az, aki, mindig kedves velem, mindenki más csak lenéz, és bunkón szól hozzám. Elég sokáig elgondolkozhattam, mert kezdett furán nézni rám.

- Igen, köszi. Mindent köszönök! – mondtam végül, és magamban folytattam a mondatot... Ami csak annyiból állt, hogy „nem sokan bánnak ilyen kedvesen velem, és csak ezért lepődtem meg...”  Hisz ez az igazság, csak igazából semmi közük az én problémáimhoz, és nem azért, mert nem akarom elmondani nekik, igen is nagyon jól esne, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám mindezt... Viszont nem hiszem, hogy hiányzik az életükből, az, hogy rájuk zúdítsam a gondjaimat. Igazából nem is hiszem, hogy érdekelné őket, csak szimplán kedvesek segítettek nekem, most már jól vagyok, és mennem is kéne, nem akarom őket zavarni. Ekkor megijedtem kicsit, mert nem tudtam, hol a táskám, de mellettem volt a földön, így felvettem és felálltam.

- Hova mész? – jött oda hozzám a göndör hajú srác újra.

- Haza. – mondtam, nemes egyszerűséggel. Kicsit bunkónak találtam, ezt a szimpla rövid választ, ezért folytattam. – Köszönöm a segítséget!

- Srácok, gyertek már! Fel a színpadra, nyomás! – jött be egy nagydarab ember, erre mindannyian felpattantak és indultak kifele, kivéve egyiküket.

- Nem mész? – kérdeztem, és elmosolyodtam, mert ő csak engem nézett...

- Biztos jól vagy? Nagyon sápadt vagy...

- Persze jól vagyok, csak valószínűleg hazamegyek és eszek valamit és akkor, már sápadt se leszek... Gondolom én.

- Épp ez az... Gondolod, tehát nem vagy jól!

- Miért izgat ennyire téged, az, hogy jól vagyok-e vagy sem? – kérdeztem, mert nem is tudom miért, kezdtem belátni, hogy igaza van... Még mindig szédültem.

- Mert. – rántott egyet a vállán.

- Hát jó... Köszönöm, hogy aggódsz értem, nem nagyon szokta érdekelni az embereket, mi van velem, és csak ez furcsa nekem. Viszont most, muszáj mennem, mert az unokahúgom biztos vár már rám...

- Jó oké, bocsi, lehet kicsit tolakodó voltam, csak nem akarom, hogy úgy menj haza, hogy rosszul vagy.

- Harry, jönnél végre?! – jött be úja a nagydarab férfi. – Na, mi lesz, gyere már! – szólt rá még egyszer, ezek szerint Harryre, mikor még mindig csak engem nézett. 

- Várj meg és elviszünk valahova, ahol tudsz enni, és talán jobban... Na, mindegy... Khm... Kérlek, várj meg minket. – mondta miközben a szemembe nézett, majd elment. Én meg csak szótlanul néztem utána.

Nem is tudom miért, de az egyik felem azt mondta, hogy maradjak, a másik meg azt, hogy nem. Gondolkozásomból a telefonom csörgése zökkentett ki. Haley volt az...

- Szia! Ne mondj semmit! Már megyek is, várj meg ott, ahova megbeszéltük, jó?! Fél perc és ott vagyok! - mondtam, és szinte kiszaladtam a sátorból. Hát végül nem maradtam ott... Remélem nem bántottam meg, de muszáj volt elmennem...