39. rész: Minden rendben lesz

Sziasztok! 

Itt a következő rész. Nem is fűznék hozzá semmit, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást. :)

- Baj van. – motyogtam, ezzel megakadályozva Harry ajkait enyémek érintésétől. Ő csak értetlenül nézett rám, azonban mikor megindultam Haley felé, azt hiszem mindent megértett. – Ki hívott? – kérdeztem mikor odaértem hozzá.

Láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek, én pedig egyre idegesebb lettem. Rossz érzésem volt, nagyon rossz. Felkaptam a földön heverő telefont, majd a hívásnaplóba léptem. Ismeretlen szám volt az utolsó, gondolkodás nélkül mentem a hívásra. Azonban szinte egyből kisípolt, majd egy gépi női hang tájékoztatott arról, hogy nincs elég pénz a számlámon.

Srácok folyamatosan kérdezgették Haleyt arról, hogy ki hívta és mi történt, azonban még mindig nem kaptak választ.

- Jess. – csak ennyit motyogott.

- Itt vagyok. Minden rendben lesz. – mondtam halkan.

- Nem lesz. – nézett fel rám, és ekkor kigurultak első könnycseppjei szeméből.

Kétségbeesetten pillantott felém. Ekkor már tudtam. Tudtam miért volt nagyon rossz érzésem.

- Most azonnal a korházba kell mennünk! – a szavak mintha lassított tempóban hagyták volna el a számat.

- Autóbalesete volt. – tört ki Haleyből a zokogás, majd mikor felfogtam mit mondott, szemeimbe könnyek gyűltek, és szédülni is kezdtem.

Ha Harry nem tartott volna meg, biztos elestem volna. Hirtelen lábaim elhagyták a talajt, majd smaragdzöld szemeivel találkozott tekintetem.

- Minden rendben lesz. – suttogta fülembe, miközben az autóhoz indultunk.

***

Már több órája ültünk a folyosóra kihelyezett székeken és vártunk. Vártunk, magunk sem tudtuk pontosan mire, hisz semmilyen tájékoztatást sem kaptunk.

- Haley hazaviszlek, rendben? – fordult Niall a mellette ülő hosszú szőke hajú lányhoz, ki csak maga elé meredt. Erre pedig egy fej rázással reagált.

- Az anyukám itt fekszik, valószínűleg élet-halál között pár fallal arrébb. Nem fogom itt hagyni, nem tehetem. – teljesen piros, könnyes szemeivel nézett először Niallre majd felém pillantott.

- Majd én itt maradok. Pihenned kell, és itt nem fogsz tudni. Amint megtudok valamit, hívlak. Menj haza, így lesz a legjobb. – halványan rámosolyodtam, azonban legbelül teljesen összetörtem. Nem hagyhattam el magam előtte, éppen ezért nem is akartam, hogy lássa, mikor már nem fogom tudni magamban tartani könnyeimet. Kell neki egy támasz, valaki, akiben megbízhat.

Haley végül megadta magát, és felállt a fehér székről. Mikor odaért hozzám, megöleltem, olyan szorosan, mint még soha. Tényleg talán még sosem kerültünk olyan szoros, erőteljes kapcsolatba, mint most.

- Minden rendben lesz. – suttogtam neki, mire még szorosabban magához húzott.

- Csak legyen igazad, semmi mást nem kívánok csak azt, hogy legyen igazad. Soha többé nem fogok vele bunkózni, segítek neki mindenben, szót fogadok csak... – gyorsan kezdte el hadarni, azonban itt a sírástól nem tudta folytatni.

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy újra átélem majdnem ugyanazt, amit jó pár hónapja. Előjöttek a rossz emlékek, a múlt képei. Minden a szemem előtt volt.

Mikor Haley elindult a kijárat felé Niallel az oldalán, csak néztem utánuk. Karjaimat körbe fontam magam előtt mintha ezzel ki tudnám szorítani a belülről már szinte mardosó fájdalmat, rossz érzést, bűntudatot...

Egyszerűen az egész belsőm fájt. Lassan hunytam le szemeimet, és próbáltam kizárni mindent.

- Jess. – szólalt meg Harry halkan hátam mögül, miközben átölelt. Én csak fejemet ráztam. Magam sem tudom mire. Talán azért mert nem akartam elhinni, ezzel próbáltam tagadni, hogy ez megtörténik. Talán azért, mert rájöttem, nem tudom visszatekerni az időt, és nem is vagyok képes most bármit is tenni érte. Vagy talán szimplán azért, mert ezzel akartam válaszolni a fel nem tett kérdésekre, a váratlan információkra, amiket tudni sem akarok.

Hirtelen fordultam meg és fontam karjaimat köré, úgy, mint talán még soha. Nekem ő a támaszom, a személy, aki erőt ad nekem.

- Jess, baj lenne, ha mi... – lépett mellénk Zayn, de mielőtt befejezte volna a mondatot, máris fejemet ráztam.

- Nyugodtan menjetek, pihennetek kell, hisz holnap is van nap, este pedig koncert. Köszönöm, hogy eddig itt maradtatok, és... – ekkor elhalkultam. – Mindent köszönök srácok! – egy kis mosolyt erőltettem arcomra.

Liam, Louis és Zayn egymás után léptek oda hozzám és öleltek meg, mind ugyanazt a mondatot mondogatva. Minden rendben lesz.

Igen, én is ebben hiszek. Legalábbis erre próbálok koncentrálni, így kiűzve fejemből a rosszabbnál rosszabb gondolatokat.

- Te is menj, mert – kezdtem el mondani Harrynek de ő közbevágott.

- Nem foglak itt hagyni. – szögezte le, majd leült az egyik fehér székre, és megpaskolta lábát, hogy üljek ölébe.

- Pihenésre van szükséged. – mondtam elé állva.

- Perpillanat a pihenésem és az, hogy én hogy vagyok, foglalkoztat a legkevésbé. Ha akarsz, állhatsz előttem, leülhetsz mellém, vagy ölembe, de nem foglak itt hagyni. Azt felejtsd el! – mondta mélyen a szemembe nézve.

Igazából legbelül éreztem, hogy nem fogja hagyni, hogy egyedül várakozzak. Tudtam, ő átlát rajtam, és tisztában van azzal, hogyan is érzek most. Mert...

Valójában?

Kezdek semmit se érezni. Újra kezd előjönni bennem az üresség, az űr, ami még azon a bizonyos napon alakult ki. Azonban most, tudtam Ő mellettem marad, bármi történjék is. Tudtam, hogy támogatni fog, hogy nem fogja engedni azt, hogy teljesen összetörjek.

Ő lett a fény, az apró, de egyre jobban növekvő kiút fénye az ürességből.

- Köszönöm. – mondtam halkan, miközben ölébe ültem és szorosan hozzá bújtam. Ő csak átkarolt engem és még közelebb húzott magához.