31. Rész: Mégis mit képzelsz te magadról?

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)

                                                                             Jó olvasást! :)

Másnap reggel erős fejfájással ébredtem, aminek eredménye az lett, hogy a reggeli készülődésem a megszokottnál is lassabban ment. Mivel otthon nem maradhattam, hisz, ahogy Carla mondta „Akkor fejfájással mész suliba, nincs neked semmi bajod.”.

Igen... Valahogy én is így gondoltam, de éreztem, hogy nem biztos, hogy ez csak egy szimpla fejfájás. Na, mindegy...

Nagy nehezen elkészültem, és lassan lépkedtem lefele a lépcsőn, kezemben a táskámmal.

Haley-at a konyhában találtam, azonban semmi kedvem nem volt hozzá.

- Jó reggelt. – motyogtam orrom alatt, mire ő meglepően reagált.

- Szép jó reggelt Jess, hogy aludtál? – kérdezte vigyorogva.

- Már megint mit akarsz? Vagyis várj! – akadályoztam meg, hogy belekezdhessen mondandójába. – Nem érdekel.

- Istenem Jess, hányszor mondjam még, hogy nem én küldtem rátok a lesi fotósokat? – emelte fel a hangját, mikor rájött mire céloztam ezzel.

- Tudod, az a kár, hogy még mindig nem hiszek neked és, hogy miért? Mert csak te tudtál arról, hogy hova megyünk. – mondtam, majd meg nem várva válaszát indultam felvenni a cipőmet. Hallottam, hogy kissé hangosabban helyezi a helyükre a dolgokat a konyhában. Vagyis igen... Csapkodott a drága, de nem foglalkoztam vele. Ki akartam jutni a levegőre, hisz a fejem még mindig fájt, és reménykedtem abban, hogy ez segíteni fog rajtam.

Igen, persze... Mégis hogyan segítene?

Bár azért jól esett a reggeli friss levegőt beszívni. Azonban az iskola épületéhez meglepően hamar értem oda. Na, igen, hogy is mondják?

Amit várunk nehezen közeledik, és úgy tűnik ezer évig tart, míg eljön az a bizonyos nap, óra, pillanat. Viszont amit nem várunk az olyan hamar ide ér, hogy már csak azt vesszük észre, hogy ott vagyunk. Igen... Ez történt most velem.

Egy nagy levegőt vettem, majd beléptem az iskola épületébe. Azonban semmi különöset nem észleltem. Már épp ott tartottam, hogy kiröhögöm magamat, és úgy mindenkit, hogy miért tartottunk ettől hisz semmi nem változott, azonban valaki, vagyis valakik megakadályozták. Sajnos...

- Jó reggelt Jess! Hogy vagy ezen a szép napon? – szólalt meg egy lány hirtelen mellettem, nekem meg az égbe szökött a szemöldökön. Hogy mégis mit mondott? Vagyis kérdezett...

Mikor felé fordultam láttam, hogy nem egyedül van.

- Mégis kik vagytok? – tettem fel a kérdést, amit nem igen akartam kimondani, csak kicsúszott a számon! Esküszöm nem akartam ilyen bunkó lenni velük, csak... Na, jó. Igazából fel se fogtam, hogy ez így most mi volt...

- Én Abbie vagyok, ők meg itt a barátaim! Tudod nagyon szimpatikus vagy, és gondoltuk eljöhetnél ma velünk valahova, például a plázába?- csak mondta és mondta a lány a magáét, én meg megelégeltem.

- Oké, értem hova akarsz kilyukadni ezzel a mézes madzagoddal, azonban sajnálom, de ez nálam nem jön be. – próbáltam kedvesen fogalmazni, de azt hiszem nem nagyon sikerült. A lány csak állt és bámult rám, a többiek pedig követték példáját. Aha, szóval a kiscsaj a főnök a többi a csatlósa. Szép, mit ne mondjak, nagyon szép...

- Úgy se fog sokáig veled maradni. – fújtatott egyet, amit nem tudok máshoz hasonlítani, mint mikor egy ló hosszú vágtázás után veszi a levegőt.

- Hát tovább lesz velem, mint veled valaha. – vágtam vissza. – Ja, és még csak annyi, hogy ha nem így kezdted volna az egészet, talán még egy találkozót is elintéztem volna nektek, de hát ez van. – mondtam vállamat megrántva, majd elindultam az osztályterem felé. Még pont beértem a tanár előtt, hisz mikor leültem, már üdvözölte is az osztályt, majd belekezdett mondanivalójába. Én nem nagyon figyeltem rá. Nem érdekelt. Azonban mégis mi van velem? Nem rég minden órán figyeltem és jegyzeteltem, leckéket megírtam és mindenre szorgalmasan készültem és... Hirtelen ráztam meg a fejem, mikor megláttam, hogy gondolkodásom közben mit csinálok. Szívecskék. Szívecskék?! Hát én megőrültem... Vagy mégsem? Nem tudom...

- Jól vagy? – éreztem, hogy valaki meglöki a kezem. Mikor felnéztem, egy számomra teljesen ismeretlen lány ült mellettem.

- Am... Igen persze. – mosolyodtam el egy kicsit. – Bocsi, hogy ezt kérdezem, de te eddig is ebbe az osztályba jártál? – kérdeztem, mivel eléggé furcsának találtam, azt, hogy mellettem ül és még sose láttam.

- Nem. – mondta fejét rázva. – Ez a második napom itt. Azonban tegnap téged nem láttalak.

- Nem voltam bent, mert... – kezdtem bele a mondatomba, azonban épp időben megálltam. Hisz nem mondhatom el, hogy miért. Eddig normális volt velem, így nem akartam elrontani. - Mindegy. – mondtam végül. – Jess vagyok.

- Én Allie. – mosolygott.

- Ha gondolod, szívesen körbevezetlek az iskolában. – fordultam újra felé hirtelen, és magam sem tudom miért akartam ennyire közeledni hozzá.

- Azt megköszönném. Ez az épület olyan, mint egy labirintus. Vagyis nem mert a labirintus nem háromszintes. Na, mindegy. – nevette el magát halkan, és láttam, hogy kicsit zavarba jött.

- Hidd el, első nap én is csak néztem, hogy mégis hogy fogom én ezt megtanulni, hogy mi hol van. Azonban nem nagy ügy, csak meg kell szokni. – mondtam, mire ő csak mosolyogva bólintott egyet.

Az óra további része csöndben telt. Már, mint a részünkről. A tanár végig beszélt valami háborúról. Az osztályból három ember figyelt normálisan, és ezzel lehet még sokat is mondtam. Legtöbbször pedig én is a stréberek közé voltam sorolva, mivel figyeltem órákon, de most még mindig nem ment. Csak a füzetembe rajzolt szívecskéket bámultam és gondolkoztam.

- Csak nem szerelmes valaki. – nevetett fel mellettem Allie, amivel kizökkentett bambulásomból. Én zavaromban hajamba túrtam, és ekkor vettem észre, hogy kicsenegettek. Hát még süket is lettem? Ez remek... – Nyugi csak szívatlak. – mondta a mellettem álló lány, mikor csak álltam szótlanul mellette.

- Nem, semmi csak mindegy... – mondtam végül fejemet rázva. – Na, akkor indulhatunk iskolajáró körutunkra? – kérdeztem, és ezzel a téma 180 fokos fordulatot vett.

Épp leértünk az aulába, mikor valaki a nevemen szólított. Egyből felé fordultam, még úgyis, hogy éreztem legbelül ki is lesz az a valaki. Hát persze! Ezt is jól elintéztem...

- Mi van? – kérdeztem unottan.

- Látom nem vagy jó kedvedben. – jött mellém vigyorogva.

- Nem is tudom miért. – mondtam sóhajtva.

- Na, most miért vagy ilyen közömbös, azt hittem barátnők vagyunk.

- Hidd nyugodtan, csak az a gond, hogy nem vagyunk azok. – mondtam mű mosolyt az arcomra erőltetve. – Csak voltunk, ha azt annak lehet nevezni egyáltalán. – motyogtam.

- Jó megértem, nehéz lehet egy sztár barátnőjének lenni, de ne rajtam töltsd ki, légy szíves. – mondta azon a tipikus nyávogós hangján.

- Mégis mit értesz meg drága barátnőm? - mutattam idézőjelet kezeimmel az utolsó szónál.

- Sok mindent, azonban szerintem nem lehet olyan nehéz. Hazamegy fáradtan, te otthon várod. Megadod neki, amit kell, majd haza mész aludni. Ennyi. Ez fárasztó neked?

- Te elfelejtetted bevenni szerintem a gyógyszered! – emeltem tekintetemet a plafon felé, hogy ne a képébe röhögjek.

- Jujjj, remélem te nem, mert nem akarom, hogy máris kis Styles legyen. – emelte szája elé kezét, mint aki megijed valamitől. Vagyis... Most éppen megijedt?

- Mégis mit képzelsz te magadról? – háborodtam most már fel, hisz ez már túlment minden határon.

- Sok mindent. – mondta vigyorogva.

- Ez nem olyan kérdés volt, amire válaszolnod kéne. – sóhajtottam egyet.

- Te meg nem vagy nekem senkim, hogy itt kioktass. Ja, és csak hogy tudd, nem lesz sokáig veled, ha nem adod meg neki, amit akar, hidd el. Csak egy jó tanács. – mondta és a végén kacsintott egyet.

Ekkor tettem olyat, amit még magamból sem néztem volna soha ki... Pofon vágtam.

- Szánalmas vagy. – mondtam, majd mikor észrevettem, hogy Allie teljesen lefagyva áll mellettem, karjánál megfogva húztam magam után. Egyenesen a lány vécébe. Ő észbe kapott, és egy idő után, már inkább ő vette át előző szerepem, hisz magamtól nem hiszem, hogy normálisan eljutottam volna a célhoz. Mikor becsuktuk magunk után az ajtót, megnézte, hogy van-e bent valaki. Nem volt. Én lassan csúsztam le a fal mentén, mikor pedig a földre értem lábaimat felhúztam és átkaroltam őket.

- Már tudom honnan voltál nekem ismerős. – szólalt meg hirtelen mellettem Allie. Már épp mondani akartam neki valamit, mikor közbe szólt. – Nem, nyugi, nem kezdek el sikítozni, és kérlelni téged, hogy had találkozhassak vele, velük. – mondta, mire én elmosolyodtam.

- Köszönöm. – motyogtam.

- Azonban azt be kell vallanom, hogy mikor rájöttem, legbelül ezt tettem. - nevette el magát. – Amúgy nem értem mi baja volt ennek a csajnak.

- Áhh semmi, csak szimplán őrült, és a többi jelzőt, amit gondolok, inkább nem mondanám ki.

- Pedig legtöbbször az kell, ahhoz, hogy túllépj valamin. – mondta mosolyogva.

- Meglehet, de most ezt inkább passzolom. – nevettem el magam. – Amúgy nem azzal van bajom, hogy rólam mit mond, hanem azzal, hogy mit gondol egy olyan emberről, akit nem is ismer.

- Legszívesebben én is lekevertem volna neki egy pofont, hidd el. Már nagyon sokszor veszekedtem ilyenről emberekkel, akik úgy ítélték el a példaképeimet, hogy egyszer sem találkoztak velük. - ez volt az a mondata, ami mosolygásra késztetett.

- Te igazi directioner vagy. – mondtam.

- Jó ezt mástól hallani. – nézett rám.

- Mennünk kéne. – szólaltam meg, mikor meghallottam a csengőt. Ő csak bólintott egyet, majd már indultunk is vissza a teremhez.

Matek óra...

Istenem, mi lesz velem egész nap? Ez még csak a második óra!