33. Rész: Van, amiben hasonlítunk.

Sziasztok! Itt a következő rész! Bocsánat, hogy ennyit késtem vele... 

Viszont előtte szeretném megköszönni Kitti-nek az új fejlécet! :) <3 

Ígérem a 34. részt hamarabb hozom, olyan 3-4 nap múlva! Addig is remélem, tetszeni fog ez a rész! :)

                                                          

                                                                       Jó olvasást! :) 

- És mégis mit mondjak? – kérdeztem Eleanor-t, miközben az interjú helyszínén, a folyosón sétáltunk.

- Semmit. - válaszolt egy vállrántás kíséretével. Felnevettem és ugyan tudtam, hogy nem javasolt ilyen helyen hangoskodni, de nem tehettem semmit ellene.

- Akkor mégis minek vagyunk itt? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Be se megyünk? – tekintettem az üveggel elválasztott szoba felé, ahol a srácok tartózkodtak.

- Hogy miért vagy itt? – szólalt meg először mellettünk lépkedő, szőke hajú lány, Perrie. – Mert a srácok valahova el akarnak menni az interjú után.

- Igen persze. – néztem a mellettem lévő két lányra. Semmit nem értettem, hisz nekem Harry teljesen mást mondott. Azonban észrevettem, hogy az interjú elkezdődött. Mi halkan nyitottunk be a szobába, majd a kamerák látókörén kívül elhelyezkedő kanapén foglaltunk helyet.

- Áhh, látom elfogadtátok ajánlatunkat. – kapta hirtelen tekintetét felénk az interjúvoló nő. – Gyertek ide lányok. – intett nekünk.

- Én mondtam. – sóhajtottam egy nagyot, majd szinte egyszerre álltunk fel.

- Mégis minek kell nekünk is szerepelnünk ebben? – kérdezte Eleanor, miközben láttam, hogy éppen Louis-val próbál kommunikálni.

Egy rövid köszönés után, már mind a hárman a srácok mellé ültünk. Vagyis öhm, majdnem...

Nekem nem jutott szabad hely, így Harry ölében kötöttem ki.

A nő egymás után kezdte el feltenni a kérdéseket, majd egyet pedig felénk intézett.

- Mi az a tulajdonság, amivel sokszor feszítgetik a srácok a határt? Jess? – nézett először felém a nő.

- Na, ez egy jó kérdés... – mondtam elgondolkodva. – Segíts már. – suttogtam oda Harrynek, mire elnevette magát.

- Én honnan tudjam, hogy mi idegesít bennem téged? – kérdezte.

- Még nem tapasztaltam semmi ilyet. – mondtam végül, majd egy sóhajjal nyugtáztam, hogy a nő megelégedett válaszommal, hisz Eleanor felé fordult.

- Ugye ez nem élő. – kérdeztem suttogva Harrytől, miközben a kezében lévő pohárért nyúltam. Ő mosolyogva adta át nekem, majd válaszolt.

- De, az.

- Hát az szívás. – mondtam, mire kérdőn nézett rám. – Nem lehet majd kivágatni a részeket, amikben itt bénázom. – magyaráztam, majd a pohárban lévő vízbe kortyoltam.

Ezután pedig csak hangos nevetésre kaptam fel a fejem.

Niall valamiért a földön kötött ki. Ugyan nevetett, de azért láttam rajta, hogy egy kicsit zavarba is jött.

- Minden rendben? – tette fel az interjúvoló nő a kérdést.

- Igen, persze. – válaszolt még mindig nevetve Nialler, majd lepacsizott Liam-el.

- Ez igen érdekes jelenet volt így a végére. - mondta a nő, kinek nevét még mindig nem tudtam. – Köszönöm, hogy eljöttetek.

- Mi köszönjük. – mondták szinte egyszerre a srácok, majd már csak azt vettem észre, hogy fényeket kikapcsolják körülöttünk. Így csak a szobában lévő normális lámpák égtek tovább.

- Még mindig adásban vagyunk? – suttogtam oda Harrynek, mire elnevette magát. – Most mi az? – kérdeztem.

- Semmi. – válaszolt mosolyogva. – Már nem vagyunk adásban, úgyhogy ha szépen kérlek, felállsz? Mert nem érzem a lábam.

- Hogy te... – kezdtem bele mondatomban, mire kérdőn nézett rám. – Te most burkoltan azt jegyezted meg, hogy súlyfelesleg van rajtam.

- Te bolond vagy. – mondta nevetve.

- És még le is bolondozol. Jól van Styles, jól van. – néztem rá szúrós szemekkel, majd épp fel akartam állni öléből, mikor visszahúzott.

- Ugye tudod, hogy semmi ilyenre nem gondoltam. – suttogta.

- Tudom. – mondtam vigyorogva, majd egy puszit nyomtam arcára, és teljesítettem előző kérését. Ekkor pedig egy férfi lépett oda hozzá, én pedig jobbnak láttam, ha odamegyek a többiekhez.

- Miért, ha azt mondom azért jöttök ti is mert benne kell lennetek, akkor eljöttök? – kérdezte Louis a két lánytól, mikor odaértem hozzájuk.

- El. – vágták rá egyszerre.

- Tényleg? – nézett rájuk kikerekedett szemekkel egyszerre Zayn és Louis, mire Nialler elnevette magát.

- Ez szép volt. – veregette meg két barátja vállát.

- Miről maradtam le? – érkezett meg Harry.

- Semmiről. – válaszoltam neki, mivel mindenki el volt foglalva mással, így nem nagyon észlelték, hogy eddig nem voltunk meg mindannyian.

- Srácok, gyertek! – szólt oda hozzánk, ha jól emlékszem nevére, akkor Paul.

Pár perc múlva már az épületen kívül voltunk, azonban szerencsére valami elkerített részen parkolt az autó, amivel jöttünk. Vagyis lehet inkább kisbusz az...

Miután beültünk, a jármű már gurulni is kezdett, miközben láttam, hogy az előttünk lévő kaput kinyitották.

- Jess, nem tudsz kicsit arrébb menni? - kérdezte Zayn.

- Sajnálom, de nem. – mondtam fejemet rázva.

- Akkor ülj Harry ölébe és meg van oldva a hely-kérdés. – szólalt meg hirtelen Louis.

- Aha, igen. Főleg úgy, hogy Niall ül mellettem. – nevettem el magam.

- Ő ölébe is ülhetsz. – mondta vállat rántva Zayn.

- A-a, azt már nem. – szólalt meg Harry először, mióta beültünk a kisbuszba. Én csak nevetve próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hisz a hely-kérdés még mindig nem oldódott meg.

***

Interjú után végül Harry házában kötöttünk ki. Azzal az indokkal, hogy majd este elmegyünk valahova, és addig pedig kellett valami hely, ahol megvárjuk az este nyolc órát. Ugyan nekem haza kellett volna mennem, de ez nem azt jelentette, hogy kedvem is volt hozzá. A srácokkal valahogy minden más volt. Repült az idő, és jól éreztem magam. Vagyis... Azt hiszem ezt a két dolgot fordítva kellett volna mondanom.

Hisz ha valaki jól érzi magát, repül az idő. Nem igaz?

Éppen a nappaliban ültünk. Volt, aki tv-t nézett. Volt, aki csak bámulta, és voltunk mi, akik beszélgettek, vagyis...

- És te? – kérdezte Niall, már vagy harmadszorra végig a társaságot. - Nando’s? - fordult felém hirtelen. Tekintetemet a plafonra vezettem, amivel azt jeleztem, hogy megadtam magam.

- Csak mert ilyen cuki vagyok, elmegyek veled. – mondtam végül nevetve, mivel tudtam, ha nem adja be a derekát valaki, akkor egész este ez folyt volna.

- Azért érjetek vissza időben! – kiáltott utánunk Louis.

Na, igen. Azt hiszem, valami buliba megyünk, aminek hallatán ő neki nem is volt kedve velünk tartani. Viszont most meg ő várja a legjobban, mert ez „hű de jó lesz”- ahogy ő fogalmazott.

- Pontosan hova is megyünk? – kérdeztem a mellettem csöndben sétáló szőke fiút.

- Andy szülinapi bulijába. – válaszolt. - Funky Buddhában lesz.

- És mégis ki az, az Andy? – tettem fel következő kérdésem.

- Liam egyik nagyon jó barátja, de igazából mind jóban vagyunk vele. Te kérsz valamit? – kérdezte, így egy teljesen új témára váltva.

- Nem, köszi. Nem vagyok éhes. – mosolyodtam el.

- Te tudod. – rántott egyet a vállán, majd lenyomta az épület ajtajának kilincsét és már bent is voltunk.

Nem nagyon figyeltem arra, hogy mit kért. Csak egy üres asztalt kerestem.

- Ha gondolod, haza vihetjük, és akkor nem unatkozol.

- Nem, dehogy. – mondtam egy asztal felé indulva. – Amúgy meg nem unatkozom. Szerintem melletted lehetetlen. – nevettem el magam.

- Igazán? – mosolyodott el, mire én csak egy bólintással válaszoltam.

Persze igazam volt az unatkozással kapcsolatban. Hisz attól még, hogy Nialler éppen evett, tökéletesen elszórakoztatott.

- Ihatok egy kicsit a kóládból? – kérdeztem, mikor ő már végzett az evéssel.

- Persze. - tolta felém a poharat.

- Ez nem is kóla. – mondtam egy fintor kíséretével, mikor beleittam italába.

- Lehet, nem sok köze van hozzá, de annak árulják. Tudod... Vízzel higított.

- Na, igen. – helyeseltem, mivel teljesen tisztában voltam ezzel. – Mehetünk? – kérdeztem, mire ő csak bólintott és már indultunk is kifele.

Az idő igen hűvössé vált, így mikor kiléptünk az épületből kirázott a hideg. Láttam, hogy Niall is úgy tett, mint én, hisz azt nem is csodálom. Csupán csak egy ujjatlan póló volt rajta, és térdnadrág.

- Lehet, hogy nem kéne nekem így megjelennem egy szülinapi bulin. – mondtam ki hangosan gondolataimat.

- Mi az, hogy így? – kérdezte.

- Most nézz rám! – tártam szét karom.

- Szerintem semmi baj nincs veled. – válaszolt vállat rántva, mire én elnevettem magam. – Most mi az? – kérdezte.

- Semmi, semmi. – mondtam még mindig nevetve.

- Értem én a helyzetet. Azt hiszem, van, amiben hasonlítunk. – mondta vigyorogva. Én kérdőn néztem rá. – Most biztos vagyok benne, hogy azt sem tudod mi volt olyan vicces.

- Ezt mégis honnan tudod? – kérdeztem meglepettem.

- Mondom én, hogy hasonlítunk. – mosolyodott el, majd ezután már csöndben folytattunk utunkat.