36. Rész: Igazából sosem utáltalak

Sziasztok!

Itt a következő rész. Tudom extra hosszút ígértem, viszont nem lett annyira extra. Azért remélem tetszeni fog.

Nem is húzom tovább az időtöket. :)  

                                                                               Jó olvasást! :) 

Kedves Naplóm!

Tudom, már igen rég óta nem írtam. Ennek pedig egyetlen egyszerű oka van: mindent meg tudok beszélni Vele. Semmi olyan dolog nincs, amit magamban kéne tartanom. Így, mivel legtöbbször a bejegyzéseim a gondjaimról szóltak, most egy teljesen más hangulatú korszakom kezdődik, vagyis kezdődött. A bizonyos napon egy részem elveszett. Helyette üresség maradt bennem. Azonban Ő valahogy elérte csupán pár hónap alatt is, hogy újra élvezzem az életet. Nem hagy elgondolkodni a múlton. Nem hagyja, hogy szomorú legyek. Nem engedi azt, hogy ugyan csak egy napra is, de teljesen magamra maradjak. Ismer.

Ez az egyetlen mindent takaró szó. Tudja, hogyha lenne időm elgondolkodni, megtenném. Nem, nem lógunk egymás nyakán egyfolytában. Sőt… Már három hete nem is találkoztunk. /Így jár az, akinek sztár barátja van./ - Ezt sokszor megkapom Carla-tól.

Én nem gondolom úgy, hogy ez nagy probléma lenne. Ugyan a távolság az egyik mumus szó egy párkapcsolatban. Hisz nagyon sokszor épp emiatt megy tönkre egyik-másik. Viszont én csak azt érzem, hogy egyre erősebb ezzel a kapcsolatunk. Attól még, hogy nem találkoztunk három hete, minden nap beszélünk. Plusz, ugyan nagyon ritka eset, de van, amikor skype-olni is tudunk. Azonban ezt az időeltolódások miatt, igen nehéz összeegyeztetni, úgy, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amerika. A kontinens, ahol ők több hétig tartózkodtak. Viszont ma jönnek vissza, úgyhogy azt hiszem jobb is, ha befejezem az írást. Ugyan azt sem tudom ezeket miért írtam le. Talán mert unatkozom? Igen, lehet ez az oka. Mindegy is.

Nem tudom mikor, de majd még jelentkezem. ;)

Elmosolyodtam saját magamon, mikor újraolvastam a bejegyzést. Régen nagyon nagy naplóíró voltam, aztán most egyre jobban elszoktam tőle. Viszont most rájöttem, hogy igen is jó érzés ezt csinálni.

- Jess. – szólalt meg Carla az ajtóm másik feléről, majd benyitott. – Elkezdjük a festést. Jössz segíteni? – halványan elmosolyodott.

- Persze. – egy laza mozdulattal húztam ki éjjeliszekrényem fiókját, majd belehelyeztem naplómat a tollal együtt. Hisz a titkos helyet senki nem tudhatja meg, és Carla nem éppen szerette volna elhagyni a szobámat nélkülem. Tehát ezért került a fiókomba a kis füzet.

Az emeletről leérve Haleyvel találtam szemben magam, aki obey-os felsőjét viselte. Kezében egy kis vödör festék, és ecset volt.

Én az asztalhoz léptem és felszerelkeztem az előbb említett kellékekkel.

- És most komolyan annyira színes legyen? – kérdezte Haley, mire én elnevettem magam.

- Dehogy. Csak akcióban volt a festék és így, hogy több színűt is vettem, jobban jártunk. – válaszolt Carla, miközben kezébe vette a nagyméretű festő hengert.

- Értem én. – fordultam felé vigyorogva. - Én kint leszek. - emeltem vel egy vödör festéket. Ugyan fogalmam sem volt egyáltalán milyen színű. A kimentem a teraszra, ahol pedig a ház fala felé fordultam. Tudtam itt azt csinálok, amit csak akarok.

Haley egyből követett, és a többi négy kis vödör színes festéket a kezébe véve jött ki az udvarra.

Együtt kezdtük el úgymond felújítani a ház udvarra eső falát. Mivel az „úgyse látja senki” elven alapult az egész, tényleg azt csináltuk, amihez kedvünk volt.

- Amúgy Jess, sajnálom, hogy mostanában ennyire bunkó voltam veled. – szólalt meg hirtelen drágalátos unokahúgom, azonban mondata hallatán még az ecset is megállt kezemben. Kérdőn néztem rá.

- Te mit szívtál? – kérdésemre elnevette magát. Viszont én teljesen komolyan gondoltam!

- Hidd el, most őszintén beszélek. Ne kérdezd, hogyan jött ez rám. Fogalmam sincs. Tudod, igazából én sosem utáltalak. Egyszerűen csak... – itt nem folytatta a mondatot. A megfelelő szavakat kereste.

Én az ecsetemet a festékes vödör tetejére raktam, majd leültem a terasz lépcsőjére. Visszapillantottam felé, hogy csatlakozzon hozzám. Értette célzásom, és mosolyogva ült le mellém.

- Na, jó ne nézz ennyire értetlenül rám. – nevetett fel kínosan.

- Most teljesen normálisan néztem. – csodálkoztam.

- Nem, mert most is látom a szemedben a gondolatod, hogy „már megint mit akar ez a hülye szőke” – mutatta az idézőjelet kezeivel

- Semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben, de most hogy mondod. – néztem magam elé, és a füvet kezdtem el kémlelni, mintha annyira érdekes lenne.

- Komolyan sajnálom, és legtöbbször csak azért voltam olyan, amilyen, mert féltékeny voltam.

- Rám? – szökött magasba szemöldököm.

- Rád. –bólintott egyet. – Nem tudod milyen érzés volt nekem minden egyes nap azt hallani a saját anyámtól, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint te. Mert, hogy neked nem volt semmilyen lázadó korszakod.

- Vagyis csak nem tud róla. – mosolyodtam el halványan, hisz az még a bizonyos nap előtti időszak volt.

- Akkor nem haragszol? Nézett felém.

- Ugyan néha már mindenhova el tudnálak küldeni, és sokszor az agyamra mész. Talán párszor megfordult a fejemben az a bizonyos szó, ami a „szeretlek”-nek az ellentéte. – itt elmosolyodott kíméletes fogalmazásomon. – Viszont mégis az unokahúgom vagy. Úgyhogy... – sóhajtottam egy nagyot, mire meglepődtem tettén, nagyon. – Ezt most miért kaptam?

- Én vagyok az idegesítő unokahúg, nem rémlik? – nevette el magát, mikor sikertelenül próbáltam leszedni arcomról a kék festéket.

- Ezt még visszakapod. – nyúltam a piros festékes vödörért, majd utána eredtem.

Szerintem az, hogy pár perc múlva tetőtől talpig festékesek voltunk, nem meglepő.